Mérleg

Többször is leírtam már blogjaim, hogy miért viszolygok a mérlegkészítéstől: tartok tőle, hogy a negatív oldalra billen! 

Ez az év is ilyen volt. Valami nyomasztó összbenyomást hagyott maga után, néhány emlék-csillámmal megszórva, itt-ott. A napsütés kellő mennyisége hiányzott? Bizonyára segített volna elviselni anya állapotának hirtelen összeomlásával járó állandó aggodalmat, kínzó bűntudatot, hogy nem vagyok mindig mellette... Még akkor is, ha tudom, hogy milyen árat kellene azért is fizetnem. Az ár mindenképpen magas.

Volt benne egy-két boldogságos pillanat is: unokáimmal töltött napok (főleg ilyenkor jön a csillámpor), a nyári rokonlátogatások kétszer is néhai öcsém gyerekei révén, amikor még az időjárás is megkegyelmezett pár napra! S ne feledjük ego-m kicsit kövérebbre dagadását a júniusi színdarab sikerével. 

Megmaradt belőle az írás egyre nélkülözhetetlenebb vonzása, még akkor is, ha anyanyelvemen végleg lehetetlennek tűnik irodalmi szinten is elérnem: talán mert nincsen meg így a kellő távolság köztem és mondandóm között, de az is lehet, hogy gyengeségét jobban meg tudom ítélni anyanyelvemen...

Pillanatnyilag szinte nem merek előre nézni: félek ettől az évtől, hiába Jupiter minden ígérete! Megelégszem az öröm itt-ott lehulló morzsáival, mint a tegnapelőtti színházi est csodája Romain Gary szövegrészleteivel egy lemezítelenített színpadon, Jacques Gamblin ugyancsak minden hatástól mentes, csak a szavakra koncentráló lenyűgöző másfél órás előadásában...