2013. január 20., vasárnap

Emlékeim közül

Nagyikáék Mária-üveggel ellátott, brikettel fűtött kályhája az ő szoba-konyhás lakásukban. Gyerekkorom mindennapjaiban a hálószoba kokszos kis kályhája, ahová apánk akkor volt hajlandó begyújtani, ha a belső hőmérséklet 4 fok alá esett. A koksz és tojásbrikett etetésre reagáló cserépkályha az udvariban, melyben beépített sütőrész is volt - hogy abban micsoda finom piszkos-tészta készült! És a középsőben a fatüzelésű, gyerekkorunkban csakis karácsonykor használt komoly cserépkályha, ahová később gyakrabban volt szabad begyújtani. Kamaszlányként tisztára tűzimádó lettem előtte.
Aztán feleségként anyósom második emeleti lakásában a kis zománcos kályhát a pincében tárolt tüzelővel etettük. Leginkább én mentem a tápanyagért, míg saját lakásunk nem lett. Ahol a férjem kijelentette az első napon: itt én fogom felhordani a tüzelőt! A lakás a magasföldszinten, a fűtés gázkonvektorral. Meghatódtam, milyen szolgálatkész lett az új lakás tiszteletére.
Ó, aztán vannak még történetek, későbbről is, meg egészen régről is. Ha írtok, talán megtoldom néhány "sírva vigadunk" sztorival.

2 megjegyzés:

Ági írta...

Stali, nagyon helyes, jöjjenek csak azok a sztorik! :)

klaribodo írta...

Meséltem azt is valahol, hogy a háború alatt a konyhából a sparheltet behozták az udvari szobába, az élet ekörül az egyetlen melegforrás körül zajlott. A fűtetlen szobákban az ágyakat lefekvés előtt forró vizzel töltött csatos üvegekkel melegítették fel.