Csak azt a szobát lehetett fűteni, ahol a kemence állt, pont ilyen fehérre meszelve, csak a "kispadka" volt a másik oldalon, s balról a kuckó. A padkát rongypokrócok, párnák védték, s így körül lehetett ülni, derék- és hátmelegítésre, ami vonzotta is a fejkendős szomszéd öregasszonyokat. Máig is előttem vannak, amint fűzérben ülnek a félhomályban, s halottakról, "visszajáró lelkekről" mesélnek suttogva... Talán ekkor született bennem a máig is tartó iszony a halállal szemben...
9 éves voltam, amikor nagyobb házba költöztünk, de nagyanyám ott is ragaszkodott a kemencéhez. Rakott hát apa a kisszobába egyet, ugyanilyen búbosat, amelyet az előszobából lehetett "táplálni". Sült is benne olyan finom púpos kenyér, amely egy hétig sem száradt meg! Hát még a szilveszteri szárma és a mákos kalács! Sokszor megfigyeltem, hogyan kell felfűteni, hogy aztán a forró téglák sokáig visszaadhassák a meleget.
Nagyszüleim halála után lebontottuk a kemencét. Apa azonban épített egy kisebbet az udvaron, amiben még sokáig sütötte a tököt télen. Olyan híre volt, hogy szinte nem is maradt belőle a piacra: mind elhordták a háztól, előre lefoglalva a mézédes szeleteket!
Közben modernizálódott a fűtés nálunk. Az olajkályhák megjelenése a hatvanas években kiszorította a napi hamuzás kellemetlen robotját (sokszor az én reszortom volt), még ha büdös is volt egy kicsit, az olaj minőségétől függően. Ezt váltotta fel a ma is működő gáz. De e modern fűtési eljárások poézisét már nehezebb megfogalmazni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése