Vannak vidékek legbelül

Kányádi Sándor egy verssorát választottam címül, mert talán ezt a témát úgy is lehet érteni, hogy alternatív otthonom. Mert valóban, bár volt módom sok helyét bejárni a világnak,  egyik szegletét se tudnám hazámnak elképzelni. Otthonomnak már inkább, de azok közt is jobbára az itthoni vidékek jöhetnek szóba.

Egy külföldi hely jutott csak be a választható kategóriába: Murnau, a Bajor-Alpok naptárképekbe illő kisvárosa, az ott töltött boldog hónapokról írtam is a blogban. Minden rendben lenne vele otthonilag, csak talán egy idő után szűk volna nekem az a város. Emlékszem, péntek délutánonként a férfiak csokor virággal tértek haza, az asszonyok szombat délelőttönként ablakot mostak, vasárnap pedig rántott hús illata lengte be a Hauptstrassét. A harkály meg hétköznapokon fél ötkor abbahagyta a kopácsolást a tóparti fán. Komolyan, órája lehetett, úgy tudta...
Ha odaszülettem volna, biztosan beleillenék a rendbe, de így - azt hiszem, mégsem költözöm nyugdíjas éveimre.

Érdekes, ahogy most végiggondolom a lehetséges hazai vidékeket, az is csupa hegy, bizonyára nem véletlen :)

Az első egy nagyon közeli hely: Kisgyerekkoromban éveken át, tavasztól őszig, majd kisiskolásként már csak a nyári szünetekben, a Hármashatárhegyen, egy kis házban és a hozzá tartozó hatalmas kertben éltem. Sokszor gondolok vissza rá ma is, bár azóta se jártam ott. Emlékeimben három fix pontja van az ottlétnek: a hegyoldalon lefelé vezető, kitaposott út a virágos réten át (amikor először megláttam Szinyei: Pipacsos rét című képét, biztosan tudtam, hogy azt a rétet festette meg); a mázas cserépkorsó, amivel vízért mentünk a kútra, és én, amint az összefonódó rózsabokrok alatt állok egy kertkapuban és kiabálok be, hogy Orbán bácsi!, amikor a szomszédba kellett átmenni valamiért. Igazi vidék volt ez a városban,  - mennyi mesélnivaló lenne még! - ha megtalálnám még ma is ott mindazt, ami bennem él, szívesen vállalnám újra. De félek, hogy már csak felparcellázott telkeket és újonnan épült házakat látnék.

A másik bárcsak-otthon kicsit messzebb van: Badacsonytomaj. Édesanyám idős barátnőjééknek volt ott - százévesnél is öregebb - házuk a hegyoldalban. A szőlőn kellett átmenni a házig, ami akár egy Jókai-regény helyszíne is lehetett volna. Kopott, zöld zsalugáteres ablakok, emeleti, nagy veranda, el lehetett látni onnan a Balaton túlpartjára is, hűvös, ódon szobák, régi bútorok. És régi emberek. Diófa alatt a kerti asztal, egy másik világ nyugalma, békessége. Ha fölfelé sétáltunk a hegyen, Egry József kalyibáját mutatták, ahol először lakott, és meséltek a furcsa, fiatal festőről; ha a faluba mentünk, a bazalttemplom magasodott csillogó arany képeivel. Minden kapuban meg kellett állni egy szóra, mindegyik ház hívogatott. Szerettem ott lenni.

Ha most egy pszichológus olvasná az írásomat, nyomban egy csomó jellemzőt megállapítana rólam, és már készítené is a tervet, hogyan vezessen vissza a világ nyüzsgésébe :)
Amiben pedig jól érzem magam.
De egy dologban azért igaza lehet: az otthon - én vagyok.