Lehet-e igazi alternatívája a hazának?

A hazának nincs alternatívája, mert ha volna, akkor azt az alternatív másikat hívnám hazámnak. Második hazám persze lehet, de gyökereimből való megfosztottság nélkül aligha. Aki folyton úton van, az élményekben sokkal gazdagabb, mint az otthonülő.  De vajon elmondhatja-e, hogy most hazára találtam.  Mint hívő ember tudomásul veszem, hogy az egész világ uralmunk alá vetésére vagyunk meghívva. Ám mindünknek túlságos falat volna ez. Valamikor mindazonáltal nagyon szerettem volna világot látni, de nem igazán adtak útlevelet. Ma már mehetnék, de visszatartanak: korom, napi gyógyszereim, ide kötő ritmusok, melyeknek illik megfelelni. A jazz-zongorista Dave Brubecknek van igaza, aki egy interjúban elmondta, hogy már nem vágyik turnékra, mert egy olyan öregembernek, mint ő, nem mindegy, hogy hol van de még az sem, hogy milyen a vécé.     
Amikor a hazám alternatívájáról írok, két gondolat feszül bennem egymásnak. Ha oly távol messze volna hazám, amit bár csak láthatnék, bizonyára boldogtalan volnék. Másfelől bizton állíthatom, hogy a Teremtő minden népnek, minden kultúrának, minden nyelvnek örül, és ezt a változatosságot maga hozta létre. Elgondolkodtatónak vélem, hogy ha egy növény- vagy állatfaj kivész, szegényebb lesz a kékbolygó. S ugyanígy szegényebb lesz akkor is, ha a kisnépek nyelve, szokásai, hagyományai, történelme, nyelve és művészete tűnik el a Földről.
Ami még eszembe ötlött, azt saját folyóiratunkban olvastam.  (II. század vége felé íródott levél a patrisztikus irodalom egyik legkedveltebb darabja lett a humanizmus óta. Szerzője  ismeretlen.) Idézem:  „A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, melyekben mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk.     
[. . .] Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. [. . .] Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket. [. . .] Jótevők, akiket gonosztevőkként büntetnek. [. . .] Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. . .” (Levél Diognétoszhoz, V, 1–2, 5, 11, 14, 16 = Ókeresztény írók 3, 371–372; Vanyó L. fordítása.) A névtelen író nem a mai értelemben vett hazaszeretetről eszmélődik, hanem a keresztény mivoltot – egyetemességet – jellemzi.
Ez utóbbi kiegészítéssel nagyon is egyetértek. Aki keresztény (vagy más vallású), egy nemzet tagjaként az. Én magyarul vagyok keresztény.
Más kérdés, és ha már alternatív hazáról esik szó, nem térhetek ki előle, hogy csakugyan két hazánk van. Az itteni, melyet leginkább egy edzőteremnek, versenypályának tekinthetek, mely felkészít a másikra. De az már örök haza (az indiánnak vadászmező, a megállapodott indiainak nirvána, nekünk pedig az örök élet).  
Nem sok mindent tudunk róla. Írva ez áll: szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta,  amit Isten azoknak készített, akik Őt szeretik. És még: Ott nem lesz sírás, az Isten letöröl szemükről minden könnyet.
Na mármost. Ehhez képest elmesélhetném, hogy 1957-ben három hónapra kivittek a németek iskolásként a Keleti-tenger partjára. Szép élményem. Legközelebb nászúton átruccantunk Nagyváradra. Aztán sokáig semmi.  A utolsó állami munkahelyemről Varsóban töltöttem néhány napot, egyet pedig a felvidéki Szencen, no meg Füleken. Azután egyszer csak Rómában találtam magamat, majd újra, s közben kint jártam Franciaországban esküvőn, majd Lyonban, Sens-ban, s Besancon mellett rokonlátogatáson. Egyszer Schwechat mellé vettük Bécset is rövid vizitre, s nemrég meglátogattam Eisenachot sokadmagammal. Eljutottam Medjugorjéba is.
Egész világlátott embernek számítok, bár ha jól meggondolom, Európát sose hagytam el.