Berlin

Meg lettem szólítva. Sőt, fel lettem szólítva. (Most nevetek, mert nem bánom.)

Pár hónapja (?) tényleg azt írtam, Berlin az én alternatív hazám, és most okosan indokolnom kellene valamivel, ami akár racionálisan, akár emocionálisan felfogható. Nem biztos, hogy sikerülni fog.

Kezdem azzal, hogy nem beszélek németül. Tanultam, ha nagyon megszorongatnak, és pont van nálam egy szótár, majdnem mindent kiguberálok, ami fontos számomra. Terts István tanár úr húsz évvel ezelőtti odaadó munkájának eredményeképpen pedig mára (MÁRA! a tanár hosszú távra dolgozik) megszerettem ezt a kedvesnek éppen nem mondható nyelvet. Lehet hogy csak képzelem, de mintha egyszer azt mondta volna nekem, hogy úgy nem lehet megtanulni németül, hogy az ember gyűlöl mindent, ami német ...

Most mit mondjak, velem senki sem szerettette meg gyerekkoromban se Németországot, se a német embereket. Sőt, jó pacifista gyerekhez illően gyűlölni is tudtam a nácikat, hiszen a barátságos és mosolygós orosz katonákhoz képest a mogorva német tisztek mindig le akarták lőni a jó szereplőket a filmekben. (Ennek ékes bizonyítékaként azt mesélik, egy vállalati üdülés alkalmával, amikor az NDK-s vendégmunkások is a magyar bányászcsapattal tartottak szalonnasütésre, én bátran kiálltam a rét közepére, és apámék teljes döbbenetére elordítottam magam, hogy a nácik menjenek haza. Lám, milyen jó, hogy nem tudtam németül. Azért anyám a mondat második felénél már befogta a számat ...)

Ilyen előzmények után, már angol szakos egyetemistaként keveredtem Berlinbe 89 nyarán öt sráccal. Nem kell magyaráznom, semmi közöm nem volt az ötlethez, maradjunk annyiban, hogy valószínűleg egyszerű biológiai díszletként funkcionáltam, de ez nem zavart. Már akkor is szerettem utazni.

Nehezen tudom elmagyarázni, mitől lettem azonnal és visszavonhatatlanul berlini. Ha azt írom, én illek abba a városba, biztosan furcsán hangzik. Hiába, hogy csak kétszer jártam ott, az az én otthonom.

Berlin nyugodt és öreg, mint a Speer. Talán ez vonz benne. Meg az is, hogy ugyanakkor fiatalos is, és hogy olyan barátságos bizalommal volt irántam mindkétszer. Hogy örökbe fogadott.

Jártam már néhány nagyvárosban, találok mindegyikben szeretni valót, megtalálom a zugokat, az utcákat, ahol sétálni lehet, a kocsmákat, ahol helyi lehetek, de aztán kiérek a varázs sugarából, és igazi ellenszenvet érzek. Néha undorodom is. De Berlin, az én Berlinem, nem ilyen. Minden porcikáját szeretem, a mocskos, ködös rosszkedvét is, ebben biztos vagyok, még akkor is, ha ilyennek még sosem láttam. (Mindkét alkalommal nyáron voltam ott.)

Engem Berlin szeret, és én viszontszeretem őt. Biztonságot ad, az ismeretlen utcái is ismerősek, a Speer az én életem folyója, a Pergamonban nőttem fel, és az Unter den Linden hársai alatt voltam először szerelmes. Nincs semmi Berlinben, ami ijesztene, nincs ami taszítana, testvérként ölelnek magukhoz a berliniek.

Most úgy érzem, ha holnap oda kellene költöznöm, negyvenöt év száműzetés után hazaköltöznék. Nem tudom megmagyarázni. Nem utálom a hazámat, és nem bánom, hogy ide születtem. Örülök, hogy magyar vagyok, örülök, hogy magyarul írom ezt most ide. De berlini vagyok. Nem lehet megmagyarázni. Talán az embernek egyszerre több élete is van párhuzamosan, két egymástól néhány centiméterre létező univerzumban.