"Szívet cseréljen, aki hazát cserél"...

   A hatvanas évek végén részt vettem Szegeden a bíróságon egy volt angol-német szakos évfolyamtársam tárgyalásának egy napján: többre nem futotta lelkierőmből. Az illető néhány barátjával nyugatra akart szökni, tutajjal leúszva a Tiszán Jugoszláviáig. Hónapokig gyűjtögették rá a pénzt, betöréses lopásokkal, sírok fosztogatásával szülővárosában, Szentesen (a holtak aranyfogait, ékszereit "gyűjtötték be"...) A szálfatermetű, sportos, kékszemű srác élete kettőbe törött.

   Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy külföldre vágyjak, s mégis mi lett belőle? Csak 26 évet éltem szülőhazámban. Nem voltam soha elég merész, hogy kalandos életről álmodozzak. A Sz.U-ban töltött másfél év nem hiszem, hogy bármelyikünkben is odaköltözési vágyakat ébresztett volna, sőt, ott kezdtük igazán kellemesnek érezni a magyarországi körülményeket.

   Gilbert-rel való találkozásomban volt valami végzetes, amit rajtam kívül valószínűleg senki se tud megérteni, s ez itt nem is lenne alkalmas hely arra, hogy kifejtsem (ha van egyáltalán alkalmas hely rá...). Több országban is éltünk, míg végül 1990-ben végleg visszatelepedtünk Franciaországba. Eleinte én kértem, hogy se egyikünk, se másikunk hazájában ne lakjunk, hogy egyikünk se legyen helyzeti előnyben... 

   Természetemnél fogva mindig igyekeztem "gyökeret verni" valahol, ahová hosszabb időre kerültünk, mert szükségem volt belső egyensúly kiépítésére. Természetesen több-kevesebb sikerrel. Volt olyan hely, ahol egyáltalán nem fogadott be a föld, máshol meg csak felszínesen, úgy, hogy könnyen elmehessek. Algéria ilyen volt: egzotikus, izgalmas, de nem vendégszerető... E. nyilván éppen az ellenkezőjét élte ott át. Nyugat-Berlin, az "aranykalitka", hat fiatal évünk, fiunk születése  -  ennek ellenére nem éreztem magam igazán otthon a poroszok között. Végül is talán Isztambul, Törökország az egyetlen, ahová változatlan nosztalgiával vágyódom vissza. 

   Kezdettől fogva otthon éreztem magam a törökök szívélyes, közvetlen mindennapjaiban, az utcákon folyó zsibongó életben, melyben szerettem elmerülni, együtt szorongva az özönvízelőtti *dolmuş-ok utasai között, betérve megszokott zöldségeseimhez, *baklavaçı vagy *kasap, *çiçekçi vagy *bakkal miniatür butikjaiba, ahol mindig széles mosoly, esetleg még kóstoló is várt... A törökök párját ritkító szolgálatkészsége még hat év után is meglepett, elbűvölt. Vakációról visszatérve úgy érezte az ember, hogy visszavárják...

   Immár 22 éve élek itt, Észak-Franciaországban, a belga határ mellett. Ha sokáig nem látom a napot, ha az eső vég nélkül permetez bennünket, megfordul a fejemben, hogy el kéne menni a nap után, melynek hiányát igen nehezen viselem. De az itteni embereket megszerettem: talán azért, mert az otthoniakat juttatják eszembe, azokat, akik többnyire már régóta porladoznak, s akiket hűségesen őriz gyerekkorom megszépítő messzesége...

*dolmuş: háború előtti amerikai autókból kialakított kollektív taxik

*baklavacı (ejtsd: baklavadzsi) : baklava-árus

*kasap: hentes

*çiçekçi (ejtsd: csicsekcsi): virágárus 

*bakkal: fűszeres