Munkanélküli voltam, már előző évtől. Ez elég kétségbeejtőnek tűnhet, de ne felejtsük el, akkor azért nem ugyanazt jelentette a szó, mint ma. Kicsit persze kilátástalan volt új állást találni, hisz' már 44 éves múltam. Igaz, az év első felében nem is keresgéltem, ugyanis "iskolába" jártam. Ha már volt szabadidőm, legalább kihasználtam és letettem egy középfokú nyelvvizsgát németből. Igazi sikerélmény volt, tényleg. Még mindig olyan könnyen ment a tanulás (ez a könnyen csupán a nyelvekre vonatkozik, sajnos :) és bár a csapat igen fiatal volt hozzám képest, nem vallottam szégyent magam előtt az elért eredményemmel. Sőt...:)
Igazán jó hónapok voltak, mindenre jutott időm, a napi négyórás nyelvtanfolyam előtt/után. Ha délelőtti órákon voltam, hazafelé bevásároltam, majd otthon főztem, tettem-vettem, no meg készültem másnapra, fordítással, miegyébbel. Ha meg csak délutánra kellett menni, élveztem a lakásba beömlő reggeli napfényt, amit addig szinte sose láthattam, elintéztem a dolgaimat, ebédelni sem kellett egyedül, és kényelmesen beszállíttattam a családfő által a "suliba". Így ment ez egész június végéig. Amikor kiléptem a szóbeliről, már várt a Nagylányom kis csapatával, franciaországi barátnőivel. No innentől kezdve már nem volt módom németül beszélni sokáig. /Jól el is felejtettem alaposan azóta/ Kár. Vagyis egy állásinterjún azért tudtam hasznosítani a friss nyelvtudást, így remekül is ment minden, csak épp a telefonos/levelezős beosztáshoz társuló műszaki tájékozottságom, hmm .. volt csekélyke. Én meg a csavarok, kütyük, cikkszámok és technikai jellemzők, hajjaj! Még jó, hogy nem vettek fel, biztos kikészültem volna.
Tehát mi is volt még 2001-ben? Dióhéjban: tehát nyelvvizsga nekem, érettségi és felvételi a Második Aranyhajúnak, majd ősztől a végleg kiürült családi fészek nekünk, szülőknek, új munkahely nekem ősszel. (Máig ugyanaz) És talán egy franciaországi látogatás? Hohó, dehogy egy. Három. Tényleg, ez volt az az év, amikor nem mentem egyedül, busszal, hanem ráadásul autóval utaztunk. Tavasszal, meglepetéses születésnapra, koraősszel üzleti dolgot összekötve család-rész látogatással, és aztán a 2001-es volt az a karácsony, amikor ott ünnepeltünk. Ez a harmadik autózás elég izgalmas is volt, odafelé épp hogy megúsztuk a hófúvásos dugókat, visszafelé meg az időjárás okozta akadályok előtt siettünk haza szerencsésen. Annyira nem vágytunk később ezt a kinti karácsonyozást megismételni az útviszonyok miatt. Azért örök emlék marad, milyen is volt a töltött káposztás tálat osztrigásra cserélni:
Nyáron gondolom azért jutott valamennyi idő balatonozásra is, vannak fotók is ezt igazolandó. Némelyik nagyon-nagyon szomorú, pedig egy szerelmespár mosolyog rajtuk. Helyesek rajta nagyon. Sírnivalóan azok. (Mert az egyikük, bár itt a földön is az volt már, angyallá vált. De ez egy másik év másik története, amit nem fogok és nem is tudok majd megírni, ha odajutunk az évszámához...)
2001. bizony a világban is olyan nagy változást hozott, ami megintcsak szomorú és bevallom, számomra kétségbeejtő téma is. Az az szeptemberi, családunkban oly fontos születésnap, egy rettenetes tragikus esemény dátumává vált 2001-ben. Mint mikor a szó bennszakad, hang fennakad, úgy bámultuk döbbenten, mozdulatlanságba merevedve a tévé közvetítette rémes képsorokat az ikertornyokról, előttünk érintetlenül várt a születésnapi sajttorta és a koccintásra előkészített 3 pohár...
No de félre bú, mert azért az élet mégiscsak szép, találni benne jót is, vidámat is, 2001 előtt és azon túl is, szerencsére. Ebbe, ha lehet, a jó és szép emlékekbe, pillanatokra megadatott boldogság emlékébe kell kapaszkodni, és észrevenni, hamajd adódnak ilyenek még ma és holnap is tán. Remélem....Mert gyűjtöm ám a kis mozaik örömöket.
1 megjegyzés:
Ezek azok az évek, amikor látszólag semmi jelentős nem történt az életünkben... S melyekre később úgy gondolunk: "a régi szép idők!"
Megjegyzés küldése