2012. május 31., csütörtök

Retródivat képekben elbeszélve

Bármilyen különös, de velem gyakran előfordul, hogy életemnek bizonyos eseményeit felidézve emlékszem a ruhára, ami akkor rajtam volt (egyébként innen jött a téma ötlete is).
Az első kép persze nem ezért kerül ide, erre a koromra nem emlékszem - olyan másfél éves lehettem, erősen kapaszkodom a gyerekkocsiba, későn kezdtem önállóan járni - de ez a kis kabát később is még sokáig megvolt és időnként előkerült a szekrény mélyéről, úgyhogy magára a ruhadarabra jól emlékszem. Kék szövetkabát volt piros zsebekkel és gallérral. Azt mondták róla, hogy Anyu kabátjából fordíttatták ki, mert létezett ilyen eljárás: ha az anyag színe már kopott volt, de a visszája ép, szétszedték és az ép oldalt színének használva varrtak belőle újat. (Jóval később is volt ilyen kifordított és újraszabott kabátom, de azt már én varrtam egy elhasználódott külsejű kék télikabátomból, aminek a visszája tökéletesen ép, nagyon szép halvány kockás volt. Szétszedtem, kifordítottam, megvarrtam és még pár évig hordtam a "vadonatúj" kockás kabátot egyetemi éveimben.)

A következő kép profi intézményben készült, a legendás Mosoly Albuma egyik műtermében és azért teszem ide, mert kisgyerek, sőt kisiskolás koromból is az ilyen flanellruhákra emlékszem leginkább. Ilyet kaptam minden karácsonyra, mert ez volt a folyamatosan szükséges ruhadarab: aprómintás flanellruha levehető fehér gallérral vagy anélkül. Ilyen ruhámnak minden télen lennie kellett, hiszen az előző télit addigra mindig kinőttem. A térdzokni semmi különös, ám külön figyelmet érdemel a magasszárú cipő, Szilviával bekenve. Emlékszik még valaki a Szilviára? Fehér, sűrű tejszerű maszat volt, amivel időről időre át kellett kenni az elkoszolódott fehér cipőket, aztán amikor rászáradt, úgy nézett ki, mint a kréta és ugyanúgy porzott is lefele a cipőről. Emlékeim szerint később is létezett valami hasonló, de akkor már inkább a fehér kismamacipőkre használták.


Az ünneplő pedig ugyanebben a három-négyéves koromban a fekete kantáros szoknya volt boleróval (sőt később is volt ilyen fazonú ünneplőm, az elsős osztályképen is ilyen van rajtam). De ez a régi felvétel vasárnapi ünneplőmben  valahol Rákosliget és Cinkota között készült az út menti mezőn. Szoktunk annak idején vasárnap délutánonként kirándulni arrafelé, ahol akkoriban még se  buszgarázs, se Hungarocamion-telep, semmi sem volt, csak a Cinkotára vezető aszfaltút, körülötte pedig megművelt vagy műveletlen terület ritkásan beültetve gyümölcsfákkal.

És mint látható, öltözködésemben az egyetlen biztos pont a masni volt és sokáig az is maradt. Masni fehér, rózsaszín, piros, világoskék selyemből, ezeknek egy részét Anyu vásárolta, de mint már többször is elmeséltem, a többit, a legszebbeket a bácskai nagymamám küldte odaátról borítékban, gondosan a levélpapír közé hajtogatva. Ha jól emlékszem, valamikor hatodikos koromban tűntek el a selyemszalagok a hajamból, akkor már rövidebb volt a frizurám is, meg már akkora lakli voltam, hogy a masni elég komikus is lett volna rajtam.




Napozónak hívták azt a kantáros bugyogószerű nadrágot, amit nyáron hordtak az öt-hatévesek, vagy még kisebbek. A baloldai kép valahol Diósjenő környékén készült, ott nyaraltunk azon a nyáron, mielőtt első osztályba kerültem volna. Két egész turista, a kicsi, meg a nagy, hanyag eleganciával, sportos öltözékben, frissen vágott botokkal. :)
De a másik képen már iskolás vagyok, sőt másodikba megyek, ez kiderül a kép hátoldalán lévő feliratból: 1955. aug. 5. Hát így jártam iskolába, nem volt még köpenyünk, hanem vagy teljesen civilbe öltöztettek, vagy valamilyen kötényt adtak ránk a ruha fölé, mint itt énrám is. Hátitáskám volt - milyen kicsi a maiakhoz képest! - és ami itt nem látszik, egy gyékényből font kicsi szatyorban vittem az uzsonnát. Tornafelszerelésünk akkor még nem volt (igaz, az iskolánknak tornaterme sem), ahhoz a tornázgatáshoz, amit alsós korunkban az osztályteremben a padok közt állva végeztünk, nem kellett külön tornaruha. Ötödiktől aztán már komolyabbak lettek a tornaórák, akkor egy elég messze lévő épületbe (a jelenlegi Gózon Gyula Színház van most benne) vonultunk át, annak az alagsorában volt berendezve a tornaterem. Akkor már kellett tornacipő és gondolom, valamilyen tornaruha is, de én csak a cipőre emlékszem, arra is csak azért, mert ötödikben egyszer elvesztettem, otthagytam a délelőttös tanítás végén a padomban és nem is lett meg se aznap délután, amikor otthonról visszarohantam érte, sem másnap. Ez elég megrázó esemény volt, nemcsak azért, mert nem voltam elvesztős fajta, nemigen veszítettem el a dolgaimat, hanem azért is, mert újat kellett venni, nem volt az mindegy nekünk akkoriban, úgyhogy nagy szidást kaptam otthon.
Érdemes megnézni az elsős osztályképünket, így öltöztettek bennünket 1955-ben. Rajtam a szokásos bolerós fekete együttes, és szinte mindenki hajában ott vannak a masnik.

Aztán volt persze a mackóruha, szabályos nevén tréningruha, de mi csak mackónak hívtuk. Ez a két kép jól illusztrálja, milyen is volt igazán, bőszárú nadrág alul gumírozva és cipzáros felsőrész, mindez pedig amolyan békebeli anyagból: kívül sima, belül bolyhos. A képeken olyan ötödikesforma vagyok, talán az ötödik osztályt megelőző nyáron nyaraltunk Fonyódon  egy másik családdal együtt, sátorban, és a felnőttek homokkal mosogatták el az edényeket és petrofórral főztek (na, mi az a petrofór?) - ez a két kép akkor készült, amikor Fonyódról áthajóztunk Badacsonyba.



Aztán lassan jött már a kamaszkor, rövid hajjal (mint már többször említettem, Audrey Hepburn-re szerettem volna legalább a frizurát tekintve hasonlítani), egyre kevesebbet hordott mackóruhával (azt már inkább csak kiránduláshoz vettük fel), és néha, ritkán, csináltatott ruhával. Na persze nem szalonban, drágán, hanem szomszéd nénivel varratva fillérekért. A mi környékünkön három ilyen nyugdíjas varrónő is volt, akik szigorúan titokban, megbízható jó ismerősöknek elvállalták a ruhavarrást. Emlékszem, R. nénivel varrattuk ezt a ruhát, amiben itt feszítek Nagymama mellett (igaz, a fehér kardigán sokat takar magából a ruhából).  Egészen halványzöld anyag volt apró fehér beleszövött pettyekkel, tűpettyesnek nevezték ezt a megoldást. Szóval, halványzöld tűpettyes, derékban elvágott, húzott szoknyás ruha volt, alatta alsószoknyával, merthogy akkoriban jött divatba az alsószoknya. De nemcsak ilyen ünneplősebb ruha alá vettünk alsószoknyát, hanem nagy divat volt nyárra a pöttyös vagy aprómintás, húzott kartonszoknya, alatta szintén húzott, alján fodorral és csipkével vagy madeiraszalaggal szegett fehér vászon alsószoknyával, amit persze nagyon, de nagyon ki kellett keményíteni. Sőt még abroncsszoknya is létezett, amikor az alsószoknya aljába körben drótot húztak, hogy minél jobban elálljon (nekem ilyen nem volt). És mindehhez a derekunkra széles, szoros gumiövet tettünk, elöl egymásbaakasztható fémcsattal összefogva. Ezt az övet  hordtuk a köpeny fölé is, mert akkor már köpenyben jártunk iskolába.
A köpeny külön műfaj volt, erős, kellemetlen vászonanyagból, esetleg kicsit barátságosabb tapintású vastag szaténból készült,  de fényes matlaszéköpeny  is létezett, bár az osztályunkban csak egy lánynak volt ilyen, meg a felsős osztályfőnökünknek, Magdi néninek. A köpenyhez tartozott külön rávarrható fehér gallér is, általában pikéből, tán azért, hogy minél nehezebb legyen kivasalni. Mert a piké nemcsak vastag, de ráadásul bordás is, szenvedtünk vele sokat, mire olyan állapotba került, hogy rá lehetett öltögetni a köpeny gallérjára. A köpennyel aztán lehetett trükközni (már persze ha nem a fent említett gumiövet vettük rá), a saját anyagából készült övet elöl, vagy hátrahúzva hátul megkötni, ahogy a hangulat és a cél megkívánta.
Ahogy karácsonyra flanellruhát, úgy húsvétra általában szandált kaptam, az kitartott őszig. De ősztől tavaszig ott volt a magasszárú cipő, na azt igazán gyűlöltem, legalábbis amikor már kamaszodtam. Nyolcadikos koromig ilyenben jártam télen, aztán a gimnázium első évében vettünk télire egy fehér bokacipőt meleg béléssel. Boldog voltam vele, végre nem az utált fűzős magasszárút kellett hordanom. De pechem volt, mert az utolsó magasszárúmat nem tudtam kinőni, ugyanis 13 évesen elértem a végleges cipőméretemet és a magasszárú megmaradt. Így amikor első gimiben egyik reggelre akkora hó esett, hogy az utcánk sarkáig se értem  és máris teljesen beázott a mutatós fehér bokacipőm, kénytelen voltam visszamenni és az ominózus tavalyi magasszárúban menni iskolába. Máig emlékezetes lelki trauma volt - pedig aztán bent az osztályban mindenki az átázott cipőjét és lábát szárítgatta és a kutya se foglalkozott azzal, hogy milyen "szégyenletes" lábbeliben jöttem. :)
És ha már cipő, akkor harisnya is: emlékeztek a flórharisnyára? Fényes volt és vastag, de nála is rettenetesebb volt az a barna, bordás, vastag harisnya, aminek semmi rugalmassága sem volt, akármit csináltunk, harmonikázott és nemcsak csúnya volt, hanem nagyon kellemetlen érzés volt hordani (mintha lett volna ennek is valami neve, de nem jut eszembe)***. Persze harisnyatartóval hordtunk minden harisnyát, ami aztán tényleg kínzóeszköznek számított (esetleg barbár módon harisnyagumival, amiért a gimiben a tornatanárnő nagyon leszúrt, ha meglátta rajtunk a nyomát).  A nylonharisnyával csak már jócskán gimnazista koromban találkoztam először, akkor viszont egyenesen Jugóból hozott egyik nagynéném igazi vékonyszálú harisnyát, amit csak komoly alkalmakra vettem föl (a harisnyanadrágot még nem ismertük).
Magassarkú cipőt negyedikes gimnazista koromban kaptam, először egy fehéret, aztán közeledvén a ballagás, egy feketét is. Mindkettőnek kb. 4-5 centis vékony sarka volt, és akkor még tudtam is járni bennük. :)
Aztán felnőttem... állítólag. A divatelemek pedig időről időre visszatérnek. A hatvanas évek elején vietnámi papucsnak nevezett kétpántos lábbeli is, meg a széles gumiöv a keskeny beakasztós fémcsattal, ezek például újra divatba jöttek az utóbbi években. Mert mint tudjuk, nincs új a nap alatt.


*** Update: Akimotonak köszönhetően kiderült, mi volt a neve a bordás vastag harisnyának: patentharisnya! Most már igyekszem megjegyezni, mint nélkülözhetetlen retró-információt, de tényleg bosszantott, hogy sehogy se jut eszembe, azért is írom ide pótlólag, hogy rákereshető és megtalálható legyen, ha megint elfelejteném.  :)))

25 megjegyzés:

rhumel írta...

Hát ez üdítő reggeli ébresztő volt! Nagyon megérte idemenekülnöm a hírektől, tv helyett kicsit a múltba repülnöm. Jellemző, mennyire elfelejtettem az öltözködéssel kapcsolatos dolgokat. Téged olvasva aztán most jókat kacagtam. Jaj, a szilvia, rémálom. Meg térdzoknik, selyem masnik, felvarrandó,vagy épp gombolható köpenygallérok. Az a buggyos napozód is rettentően ismerős:)

klaribodo írta...

Szinte minden öltözködési elem, a masnitól a köpenyig és otthon varratott, krinolinra emlékeztető húzott szoknyáig emlékek sokaságát idézte föl - és milyen kedvesen!
A tornacipő elvesztése rémes lehetett, ahogy az enyém is: ritka, barna volt, csak a fél párat hagytam el. Édesapám biciklin ment vissza az útvonalon, minden bokorba és kapualjba benézett, de nem találta meg. Bosszankodott és szomorú volt.
Harisnya, a harmonikázós: cérnakötésű. Anyukánk így mondta.

mick írta...

A bokafixes zoknik gumija egy-két napig őrizte meg rugalmasságát. Anyám elnevezte „bokalöttyös”-nek ezeket a pamutzoknikat. A 60-as évek elején nyloning és nylonzokni divatozott. Hát eü szempontból elég pocsék viselet volt, bár ha este kinyomkodta az ember mosószeres vízben, reggel felvehette.
A petrofor petróleum főző volt. Igen gyorsan forralt fel mindent, s könnyen elnyelte a fémtartály a széles kanócát, ha az ember fia (lánya) ellenkező irányban csavarta a belet.

klaribodo írta...

Ági! Patentharisnya. Talán.

Ági írta...

Akimoto, igen, patentharisnya, köszönöm!!! Ez az! Azóta is törtem a fejem, mert tudtam, hogy volt neve, de sehogy se jöttem rá.

stali írta...

És nagyon utáltam.
Mármint a patentharisnyát, a hozzá tartozó szörnyű harisnyatartóval együtt.

KapitányG írta...

Ági, fekete klottnadrág.

Ági írta...

Mármint hogy abban tornáztunk? Lehet, de nekem egyáltalán nem rémlik. És fölül mi volt? Mert póló akkor még nem létezett.

KapitányG írta...

Bármi, ami rövidujjú és fehér :)
Vagy akár ujjatlan. Tornatrikó.

N Zsuzsa írta...

Hát ezt én is írhattam volna! (Ha tudnék olyan jól írni, mint te!)Nekem is volt "kantáros bugyogóm" meg a többi is. A tornablúz fehér vászonszerűség volt nálunk, szögletes kivágással. (Mint az Abigél c. filmben -talán ott)

KapitányG írta...

Nekem is rémlik valami szögletes kivágású, derékban gumis (?) fehér blúz, de nekem ilyen szabályos tornablúzom soha nem volt.

mick írta...

Nem atlétatrikó volt rajtunk? Persze a lányokon lehet, hogy más, de a T.shirt nem létezett.

Ági írta...

Mick, rajtatok biztos atlétatrikó volt, de rajtunk biztos, hogy nem. :)

mick írta...

:)
T. szerint nagyobbacska korukban (vállon gombolós) dresszben tornáztak a lányok.

KapitányG írta...

Középiskolában már valóban dressz kellett, általánosban még nem.

mick írta...

Vackor megmutatta. És csakugyan. Sajnos nekem se papírruha gyűjteményem nincs, se eme részletre terjedő emlékezetem.
:(

Ági írta...

Tücsi jól tudja, gimiben már nekünk is vállon gombolós fekete tornadresszünk volt.

Samu írta...

Patentharisnya anyagból nekem drapp harisnyanadrágom volt gyerekkoromban. Szörnyű volt, mert nem nyúlt, képtelenség volt fölvenni. (És a térdén mindig hullámos volt.) Még ma is emlékszem, hogy egyszer idegrohamot kaptam ilyen öltözködésnél, és csak kiabáltam, hogy: "Nem megy föl! Nem megy föl!" Az anyu meg ott állt előttem és jót nevetett rajtam, ahogy hisztiztem. Felnőtt koromban is sokat emlegettük ezt és sokat nevettünk rajta az anyuval. Még ma is emlékszem arra, ahogy küszködtem azzal a nyavalyás harisnyanadrággal, és nem akart fölmenni a helyére. Azután bejöttek a piros színű harisnyanadrágok. Azok is még bordásak voltak, de már valami jobb anyagból készültek, mert nyúltak valamennyire.

Amikor meg már kaptam rendes nylon harisnyát, akkor meg jött az a szörnyű harisnyatartó. Brrrr...

Tornacucc:
Ahogy már Vackornál is írtam, nekünk csak az első általánosban volt kétrészes (fekete nadrág és fehér blúz, szögletes kivágással), azután másodiktól kötelező volt a fekete, egybe dressz, gombokkal a vállán. Morogtak is a szülők, mert elsőben meg kellett venni az egyiket, másodikban pedig a másikat. És muszáj volt, mert az volt a kötelező viselet.

Köpeny:
Általánosban olyan volt az enyém, hogy a saját gallérján volt még egy rágombolható, fehér nylon gallér is: Azt sűrűn kellett mosni, de gyorsan száradt. A köpeny ujja meg legombolható volt, ez nagyon praktikus volt a tanév elején és végén, amikor meleg volt. A gimiben már nem volt legombolható az ujja és nem is volt rágombolható, fehér plusz gallérja.)

Ági írta...

Tényleg, a legombolható ujjú köpeny, olyan nekem is volt. :)

mick írta...

Mindenféle le- és felgombolgató textilekről esett szó. Hadd egészítsem ki a sort egy lábbelivel, a patenttel záródó hócipővel, ami a cipő tetejére került, gumiból készült, és elég gyorsan „tele lett a hócipőnk” hóval, ha a mély hóban kísérleteztünk a benne való közlekedéssel.

Samu írta...

Mick, olyan patentos hócipőm nekem is volt. :-) Az persze nem volt meleg, sőt, kifejezetten hideg volt, hiszen nem volt semmilyen bélése, viszont volt azután ún. "bundacipőm" is, az belül szőrös volt.

Ági írta...

Nekem is volt olyan patentos hócipőm, fehér. :) A felnőtteknek, például Apunak pedig kalucsnijuk volt, az egy nem száras, hanem félcipő nagyságú belebújós gumicipő volt.

rhumel írta...

@Ági, Samu, Mick és a többi hócipős:)- én meg már majd' el is felejtettem a hócipőt! Pedig abban jártam iskolába. Nem volt váltócipő, csak levettük az osztályban a külső "burkot" Fehér volt nekem is, oldalt záródó, patentos. (Irigyeltem Anyut, neki hasonló anyagból, de belül bundás, belebújós volt, nem kellett cipőre húznia) Később sajnos kinőttem a fehéret és valami megfoghatatlan barna színű, fényes hócipőm lett, na azt úútáltam. Lehet, nem véletlenül vették?:) Azon nem látszott úgy a sár...(Amibe mindig beletocsogtam)
Apám kalucsniját nem felejtem el soha. Ott várta mindig az ajtóban. Taposta szegény eleget a sarat benne, a betegeit járva.
Bocsánat, ez nem bejegyzés volt,/az már készülőben/ "csak" komment"....:)

Samu írta...

Úgy látszik, a hócipő mindenkinek megrázó élmény volt. :-)))

klaribodo írta...

Bizony, a hócipő nagyon hasznos találmány volt, bár meglehetősen kényelmetlen. Nem tudtam magam levenni, valakit mindig meg kellett kérni, hogy húzza le, főleg a sarkamnál.
A hölgyek - mint a keresztanyám is - elegáns magassarkú hócipőt hordtak, olyan trottőr sarkút, hogy jól beleférjen a cipőjük.