A szüleim a háború alatt szinte mindenüket elvesztették. Aztán jött az új élet új helyen. Pedagógus házaspár, két majd három gyerekkel. Én vagyok a legkisebb. Egyszerűen öltözködtünk. Jött a házi varrónő napi ellátásért, s alakította a ruhákat. Nagymama kabátjából, anya régi ruháiból, olcsó anyagokból készültek. Anyu is varrt, horgolt, kötött. Bokáig érő télikabátot kaptam, amit hosszú évekig hordtam, mire teljesen kinőttem. S az utálatos térdzokni. Még a gimiben is. Más már rég nejlonharisnyát viselt. Szerencsére, a nővéremnél magasabb voltam, ezért az ő levetett ruháit, cipőit nem sokáig örökölhettem.
Hamar megtanultam a varrógéppel bánni, s varrtam magamnak. Nem tanított senki. Ráakadtam a PRAMO-ra, (Biztos ismeritek, NDK-s divatlap volt, megfizethető áron.) Egészen jó, nekem tetsző ruhákat varrtam magamnak. Később a férjemnek még inget is varrtam. A kislányomnak is. Rengeteget kötöttem, szebbnél szebb pulóvereket a családnak néhány nap alatt.
Most már csak az unokámnak varrok ezt-azt. Teljesen ellustultam.
Néhány a műveim közül:
A második képen a lányom szoknyáját és blúzát is én csináltam. A legalsó képen a nővérem kislányával vagyok, a kis ruha is az én művem.
Utálom ezt az új blogformát.
2 megjegyzés:
És még merje valaki azt mondani, nincs igazam.
Mármint a forgatókönyvek egyformaságát illetően.
Pedagógus házaspár harmadik leányaként nekem a pelenkáim is a nővéreim által levetett (igaz, kimosott és kifőzött) darabjai voltak.
Ja, és a gyerekem annyira picike méretű volt, hogy másfél évesen még tipegőben járathattam volna, ha nem varrok neki - a Burda snittjei alapján.
Őszintén csodálom, akik ilyen ügyesek, mint Te! Én sajnos nem örököltem Dédmamám csodás varró,-hímző tudományából semmit. (A gombfelvarrást, azt jól megtanította ugyan:)Csak ámulok, ha valaki így tud varrni!
Megjegyzés küldése