Huszönöt év a Zs.utcában

Enyhe májusi eső után léptem be tegnap* este a kapunkon. A ház ajtajáig csak pár lépésnyi az út. Közben "végigsimítottam" a tekintetemmel a földre lehajló, már lilába forduló bougenvillia ágat, figyeltem a leanderek duzzadó,  majd' kipattanó bimbóit, a sokféle zöldet: füvet, bokrot, diófát. Igen, ez a mi otthonunk, van ugyan ennél szebb, virágosabb és gyönyörködtetőbb kert, udvar ezerszám. De a szívemnek mára már ez a legkedvesebb, legmegnyugtatóbb hely a világon. Olyan jó volt hazaérni! Mióta is élek itt? Jé, hát épp 87 májusában költöztünk! Negyed százada már...
Bizony akkor, 87 májusában nem lelkesedtem túlságosan. A gyerkőcök miatt persze örültem, hogy végre kiszabadulhatnak  kis lakásunk falai közül, hogy egy óriási kanadai nyárfákkal ölelt, csendes utcába költözünk, óvodához, iskolához, munkahelyemhez egy kőhajításnyira. De a mi első, közös otthonunk is nagyon a szívemhez nőtt hat év alatt, és hát tőlünk független, családi okok miatt kellett feladni az önállóságunkat, ha csak részlegesen is. Idejöttünk a nagymamához, belefogtunk -szinte pénz nélkül - egy házátalakításba, (ami néha úgy tűnt, örökké tart...), azután pedig olyan szavakat hallottam, amikkel nem gyanítottam, hogy valaha is közelebbi kapcsolatom lesz, mint pl. építési engedély, kölcsönfelvétel, malter, pala, betonkeverés, cement, födémvasalás (vagy mi ?!). No de fátylat rá, 87-ben még csak kezdődtek a dolgok :)
Vissza is kanyarodok a januárhoz gyorsan - 86 végéről belenyúlt abba a csúf, hófúvásos télbe még a bárányhimlő bőven. Volt olyan rémes nagy havazás is, hogy reggelre a negyedik emeleti folyosónkra térdmagasságig befújta-sodorta a havat a szél, alig lehetett kilépni az ajtón. A buszközlekedés lehetetlenné vált, ki csak gyalog, ki meg sehogy se tudott bemenni dolgozni. Estére lett csak kenyér a boltokban, a kórházban katasztrófa-állapot volt, ideiglenes kórtermekké alakítottak mindent, a vidéki  nővérek a szállón ragadtak. Én "megúsztam", épp táppénzen, leváltva a nagymamákat, vigyáztam kis pöttyös betegeimet otthon.
Tavasszal aztán végleg döntenük kellett, mi legyen, menjünk, maradjunk, majd jött a lakáseladás és a költözés. Kipakolásról még jó ideig nem lehetett szó, könyveink, csetreszeink, edényeink, bútoraink nagy része dobozokban, itt-ott, melléképületben várta a véget. Mármint a házátalakítás végét. Hogy a folyamat jópárszor az újratervezés-fázisba került, ki tudta még akkor?:) Talán csak az a fránya Sors, meg az ő kiszámíthatatlan játékai.:)
Nyáron biztos volt balcsizás, a régi naptáramban tán meg is találnám, mikor volt óvodai szünet, szabadság.
Aztán jött a szeptember és az első évnyitónk. Mert bizony, 87 őszén iskolás lett a kislányunk, öcsikéje meg középsős az új ovijában. Ami Apucijuk régi óvodája is egyben. Na ezzel az ovival akkora nagy szerencsénk volt! Már az is elég lett volna, hogy egy pillantás alatt odaérhettünk, de nagy és árnyas udvara is volt (még megvan) és szerintem a világ legjobb Ildikója lett az óvónénink.
Mikor a kis elsősömet elkísértem a suliba, na igen, nincs mit szépíteni, kifelé már nagyon dörzsöltem a szemem, hogy elmorzsoljam a könnyeimet:) Pedig nem volt min sírni, meghatódni. Számomra az iskolás évek semmiféle gondot nem jelentettek. A gyerekek tanultak, jól, alig-alig kellett egy idő után figyelni rájuk.
87 azért elég nagy változás volt, rengeteg új és jó dolgot hozott magával. Nem kellett vagy tíz évig buszozni, csak átsiettem, átbicajoztam a munkahelyemre, leszaladtam boltba, átugrottam oviba, suliba. Lett ismeretlen és új feladatom, a kert. Konyhakert, amit anyósom segítsége és útmutatásai alapján tanultam meg művelni. Mára már vége ugyan a kapálásnak, palántázásnak, a borsófejtésnek, a rengeteg cukkini gyalulásának, paradicsom szedésnek, málna és feketeribizli szörp készítésnek, de olyan jó visszarévedni a múltbéli vasárnap reggelekre, amikor csak kiszaladtam a húslevesbe való friss répákért, pasztinákért, zeller és petrezselyem zöldje csokrokért, kis paradicsomért, apróka paprikáért (mert az nem is nagyon lett nagyobbacska, se húsosabb) Mennyi zöld és sárga bab, zsenge borsó és töltenivaló cukkini várta a mélyhűtőben téli ebédrevalóként a sorsát! Csak a gazolás meg a kapálás, az bizony sok időt elvett. Kergettem önmagam, ez jellemző azokra az időkre. Ha kint tettem a dolgom, bent futott az amúgy se nagyon rendbeszedhető ház, ha igyekeztem a lakásban behozni a lemaradásaimat, a gyom verte fel az ágyásokat. Sose voltam magammal elégedett, valamit mindig ki és elhagytam a tennivalóimból. Hahaha:) Mintha ma már nem így lenne... Csak én vagyok "bölcsebb" és nem hajszolom annyira magam. Ehhez -is- kellett ez a 25 év. :)))
Szóval 87-ben volt először itt a karácsony is, a fenyő is talán a mai helyén állhatott? Nem tudom biztosan, de azt nagyon remélem, még sokáig így lesz. Ünnepek, nyarak, telek, (lehetőleg ne túl sok hólapátolással, jó?!),  és legyen még soká májusi eső utáni kert is.