Erőt veszek magamon, mert újabban nem szeretek visszanézni - előre meg még kevésbé, - de ha 1987 a feladat, hát legyen. Jó régen volt, éppen negyedszázada.
Ez az év főleg az olaszországi utam miatt emlékezetes. Az Olasz Intézet nyelvtanfolyamára jártam már szeptember óta, amikor is a második szemeszter vége felé kiderült, van ám tétje is a dolognak. Ugyanis aki akarja, megírhatja a záró tesztet és annak eredményétől függően nyári olaszországi ösztöndíjat nyerhet, nyelvtanulás egy hónapig anyanyelvi környezetben, micsoda lehetőség! Májusban megírtuk a tesztet, aztán a következő órán kiderült, hogy benne vagyok abban a keretben, akik kimehetnek. Akkor esett le a tantusz, hogy a kocka el van vetve, menni kell.
Méghozzá Reggio di Calabriába. A város nevét, azt hiszem, akkor hallottam először, úgy néztem meg a térképen, hogy tudjam, merre is fekszik és egyből elaléltam: lent a csizma orrán, fogalmaim szerint a világ végén. Mi van ott egyáltalán? Biztos csak kopár, sziklás hegyek, kecskék, feketeruhás asszonyok a fehér falú házakban, kiszáradt fű, sivár vidék, valahogy így képzeltem. Újfent és igen komolyan elgondolkodtam, kell-e ez nekem, akarok-e én egyáltalán Olaszországba, konkrétan Reggio di Calabriába menni, nem nagyon akartam. Még ha Izland, Skandinávia, vagy Kanada lett volna, ugye... Mindenki bolondnak nézett, amikor hangot is adtam eme kételyemnek, és lassan kezdtem magam is elhinni, hogy nem lennék normális, ha ezt kihagynám.
Belevágtam. Útlevéligénylés, valutakiváltás - nekem addig csak piros, meg barna (szolgálati) útlevelem volt, nyugati valutakeretem pedig mindaddig érintetlen - útvonaltervezés, vonatjegyváltás Bécsen keresztül Rómába, majd Rómából a világ végére, aztán felkészülés az útra egyebekkel: pamutanyagokból szinte teljes ruhatárat eszkábáltam össze magamnak pár hét alatt, merthogy akkoriban Dél-Európában kirívóan meleg nyár volt, a hírekben naponta harsogták, milyen sok görög és dél-olasz őslakos esett áldozatul a szokatlan hőhullámnak. Szép kilátások, gondoltam magamban, megyek meghalni Dél-Olaszországba?
Úgy emlékszem, augusztus elsején indultam, az biztos, hogy szombati nap volt, mert hétfőn reggel kezdődött odalent az iskola, tehát vasárnap estére oda kellett érni. Két nap bumlizás után este értem a világ végére, ahol kiderült, hogy nem kollégiumban laknak a résztvevők, hanem bérelt lakások szobáiban elosztva (mi hárman voltunk magyarok), nincs menza, azt esszük, amit szerzünk, vagy főzünk, nincs telefon, valamint hogy maga az egyetem sem a városban van, hanem attól nyolc kilométerre egy elővárosban és a városi buszbérlet oda már nem érvényes. Néztünk egymásra a két másik lánnyal és kis híja volt, hogy vissza nem fordultunk.
Másnap elkezdődött a tanfolyam, kiderült, melyik busszal kell kimennünk az egyetemre Pellaroba, felszálltunk, kimentünk, nagy nehezen oda is találtunk. Az egyetem az épülő villák közt állt és eredetileg alighanem szintén villának készült. Nem tudom egyértelműen megmondani, hány szintes volt, mert az emeletek nagyon érdekesen épültek egymásra, valahogy eltolva szerkesztették meg a szinteket, teraszokkal és belső-külső lépcsőkkel tarkítva. A házat körülvevő kertben mindig dolgozott egy kertész, a kerítésen és bent a kertben is rengeteg volt a virág.
Iszonyú meleg volt egész augusztusban, minden nap 40-43 fok, de ott volt a tenger, a messinai szoros másik partján velünk szemben ott pöfékelt - akkor épp szelíden - az Etna, és esténként a Corso Garibaldin, meg a parti sétányon korzózott a város népe. Így töltöttük el azt a hónapot, voltak kalandos napjaink, néha legszívesebben hazajöttünk volna, de számomra az ott töltött hetek legmaradandóbb tanulsága az volt, hogy felismertem, mennyire idegen tőlem a mediterrán világ, az egész mentalitás, amiért sokan annyira lelkesednek. És ott csapott meg először az a furcsa érzés, ami azóta már többször is, hogy az is tud szívszorítóan fájni, amikor egy nem kedvelt hely, időszak, esemény véget ér, amikor tudom, hogy ez már nem ismétlődik meg, ide már nem jövök soha többé.
Viszont aztán itthon még hetekig fáztam, pedig kellemes, enyhe vénasszonyok nyara volt akkor, 1987-ben.
(Ezeket a képeket az egyetem épületéről az utolsó tanítási napon készítettem:)
11 megjegyzés:
A mediterrán mentalitás tőlem is távol áll, ennek ellenére azért fel sem merült volna bennem, hogy egy ilyen lehetőséget vissza lehet utasítani :-)
Ismerős nekem ez a történet. Lehet, hogy bizonyos epizódjai máskor, másutt előfordultak? (Így lesz kerekebb a világ.)
Ellenben, szörnyű lehetett tartósan 40 fok fölött ennyi ideig létezni. Összezárva a lányokkal, akiknek szintén melegük volt.
Akimoto, leírtam régebben ezt már részletesebben egy külön oldalon, onnan lehet ismerős. :)
Tényleg elég szörnyű volt a meleg, különösen hogy akkor még sokkal nehezebben bírtam, mint most, most már jobban elviselem a meleget, mint a hideget.
Igen, én is emlékszem, hogy már írtál erről, de most is élvezetes volt elolvasni.
Az előzőt én írtam. Nem tudom, miért lettem névtelen, pedig beírtam a nevem rendesen. Sőt, ezt a bejegyzést már tegnap este, otthonról is beírtam, és ma reggelre eltűnt. Már máskor is jártam így. Nem értem én ezt.
Samu
Samu, én pl. mindig belépve maradok, soha nem lépek ki. Így elfogad a rendszer.
*
Ági története az új fotókkal nagyon hangulatos. Lehet, hogy egy másik lány történetét már olvastam ugyanerről. Arról jöttem rá, hogy ugyanaz a fotó volt feltéve mindkettőjükhöz. :)
Másik lány? Hát ez érdekes, az meg pláne, ha ugyanez volt a fotó (merthogy ezek saját felvételeim 1987-ből). Nem emlékszel, kinél, hol olvastál erről?
Ági, a fotón nyitott erkélyajtó látszott, előtte egy heverő sarka jegyzetfüzetekkel.
Ez a kép a te régebbi beszámolódban is benne volt, és még korábban valakinél. Hogy ugyanaz a kép, az biztos,mert a saját ráismerő benyomásomra emlékszem.
Akik ezen a nyáron Calabriában voltak veled, szintén írhattak róla, nem igaz?
Ez tényleg érdekes. :) Éppenséggel írhatott róla valamelyik lány a kettő közül, akikkel egy szobában laktunk, ha a képet megtalálta az én emlékek-2 címen futó oldalamon.
Ági, elolvastam újra az emlékek2 beszámolódat. Túl azon, hogy élvezetes és kedvcsináló még úgy is, hogy nem érezted jól magad, a fotók vonzó helyet mutatnak, és ott van a heverő vége a jegyzetekkel, amire annyira emlékeztem. Kerestem a nolblogon, se kép, se lány. Valamiért megduplázta az emlékezetem Calabria nyarát. Bocsánat. Csak nálad olvashattam, de kétszer. :)
Nahát, pedig belőlem egy is sok. :)))
Megjegyzés küldése