Felfelé a lépcsőn

Arról az évről elsőre épp a vége jutott eszembe. Ahogy a padlástérbe cipeljük fel a lépcsőn a gyerkőcök bútorait, meg-megállva. Mert a lépcső alján "ment" a tévé. A romániai eseményeket közvetítették. Szájtátva és elámulva néztük, hogy lehet ez, hogy következhetett ez be?- sőt, a mi életünkben?! Olyan elképzelhetetlen volt. Hogy ez igaz.

Talán túlságosan a hétköznapokban éltünk akkortájt, s bár figyeletünk "kifelé' is, nem a közélet, a politika és az aktuális események, hanem mindennapi, sűrű tennivalóink töltötték ki az életünket.Ettől ugyan nagyon lelkesek voltunk, de nagyon fáradtak is.
3 év házátalakítás és a közben adódott mindenféle bajok, nehézségek után ezen a karácsonyon azt reméltük, a gyerekek végre a saját szobáikban hajthatják álomra a fejecskéjüket. Megszűnik végre az a szép, de eléggé nyomorúságos időszak, amit egy szobába zsúfolva töltöttünk el minden cuccunkkal, dolgainkkal, becsomagolt csetreszeinkkel és könyveinkkel együtt.
(Jó másfél-két év értendő ezalatt- közben lett elsős a copfos lánykánk, majd később az öcsikéje is abban az egy -igaz nagy- szobában kezdte el iskolás évét!)
A tévé tehát azért volt a lépcső aljában, pár egymásra rakott, 87 óta telepakolt nagy doboz tetején, mert "A" szobába nem kerülhetett, az volt a hálóhely, tanulósarok, pihenőhely, minden együtt :) Szóval a konyhából átalakított lépcsőfeljárós étkezőbe le-lepillantva a tévéadásra, ágyat, szekrényt, miegyebet cipelve és azokat a döbbenettől le-letéve, lassan haladtunk csak az emeletre hurcolkodással.
Különös karácsonyi készülődés volt. Nem igazán élnek bennem az apró részletek, de a hangulat, az a kicsit mámoros-hihetetlen érzés annál inkább megmaradt. 1989.végi emlék, ami valaminek a kezdete volt, s mivé lett mára mindez?!....

No de mi történt év közben? Hát dolgoztunk, nevelgettük a cseperedő Aranyhajúkat, dolgoztunk napra nap, örültünk minden apróságnak. Hiszen még olyan fiatalok voltunk! (Most meg azért örülünk minden kicsiségnek, mert már nem vagyunk azok :)
Ha nem tévedek, azon az őszön jártam Isztambulban is. Főként a bazárban :) Lett kevés pénzért, valutakeretet lenullázva mind a négyünknek farmer, szabadidő ruha, melegítő, sportcipő, sál, dzseki, ki lettünk stafirozva rendesen. :) Aztán amit még venni tudtam, ha nem is túl jól, továbbadtuk, helye bőven volt az árának. Az utazás szerencsére nem került semmibe, csak felültem egy buszra és "röpke" 26 óra múlva már meg is érkeztem.... Akkor még nem sejthettem, hogy ilyen hosszúságú utakat, sok év múlva, máshová, más okból persze,  még meg fogok tenni párszor. Akkor rémálomnak tűnt volna, mert török földre érve már előre elrettentett, hogy 5 nap múlva újra végig kell szenvedni egy napot az autóbuszban, hazafelé is.
De a hajnali hangok és illatok, a paradicsomos kordét toló árus kiabálása, az ébredező város zajai, a kilátás a szállodai ablakból a szűk kis sikátorokra, a sok-sok apró, régvolt emlékekből összeadódó érzés hamar feledtette velem, mennyire zsibbadtak a tagjaim, milyen fáradt és álmos vagyok. Mert annyira "olyan" volt az a reggel, mintha Algériában lettem volna...
A hazautat már sokkal jobban bírtam, az utitársakon azért ámuldoztam, volt aki háromszor, sőt négyszer is "feltankolt" Isztambulban. Megbízásból vásároltak, bőrt, aranyat, bundát, ilyesmiket. Egy tisztes korú tanítónéni mesélte nagy büszkén, hogyan teszi a fügekarika közepébe a láncokat. Hát, fura világ volt, az biztos. Mintha ezer év telt volna el azóta.

Román téllel kezdtem, török ősszel folytattam, mivel is fejezzem be ezt a lassan készülő, sokadszorra de végül csak-csak megírt évemet?  Talán a nyári óvódai búcsúzással. Írtam egy levelet az óvónőknek. Valahol megvan a piszkozat, nem igazán emlékszem, miket "hordtam" őssze, de szegények végigbőgték. Még a másik csoportbéliek is. Pedig csak megköszöntem, hogy biztonságban tudhattam az én kicsi Aranyhajúmat, míg dolgoznom kellett.