Azt meséld el,hogy...

Szerencsémre anyai nagymamám sokat mesélt a régi dologokról, főleg arról, amikor Anya kisgyerek volt. Nógattam is eleget (="Azt meséld el, hogy volt, amikor..."), így aztán voltak történeteket, amiket már kívülről fújtunk unokaöcsikémmel :) De nem bántuk, mindig újra és újra hallani szerettük volna. Persze a negyvenes évekbeli mesék nagyon távoliak és a mi kis életünktől olyan nagyon különbözőek voltak! No és nem épp a legvidámabb eseményeket elevenítették fel...
Sajnálom, hogy gyerekként nem azokra a momentumokra figyeltem, nem azokat a kérdéseket tehettem fel, amire ma kíváncsi lennék, amit tudni szeretnék. Mert mára már hiába, nincs aki felelhetne.
Így hát most azzal a gyermeki ésszel felfogható emlékanyaggal próbálok "gazdálkodni". Mert mindenkinek muszáj őrizni és továbbvinni, átadni a családi mozaikdarabokból összeálló múltat. Hogy kicsit megérezhessük eleink sorsát, azt a sokféleképp megélt, mégis közös, a hétköznapi kisember életére vonatkoztatott történelmet.
Hiába elbeszélésekből tudom csupán, mégis képekben "látom" a negyvenes éveket. Néha össze-vissza ugrálva és szétszórtan fogom leírni ezeket, ahogy előbukkannak a "fotóim". Még rapszodikusabb leszek, mint egyébként :) Szóval elnézést.

Anya az udvaron ugrálja át a fal melletti bokrokat, egyiknél a kiálló téglába veri a térdét, a helyén a heg megmaradt örökre.
Anya vizet visz ki -azt hiszem-gondolom, ugyanarra- az udvarra. Picike lány még, de szolgálatkész, szívesen segít. Hisz olyan esdeklőn kérik a szomjazók. Nagyanyám az ablakból látja meg- és meghűl benne a vér, annyira megijed. Mert a lakásuk a községháza kertjére néz, oda terelték be a "menetet". "Azokhoz" az emberekhez szólni, segíteni, uram bocsá' ételt-italt adni tilos volt és főbenjáró bűn. Anyu meg csak ment és itatott. Nem bántották a hajcsárok...
Másik kép ugyanabból az időből: Nagyanyám a Váradra induló vonatra nyomja fel a tömegben majd' elájuló, a szerelvény lépcsőjéről visszatántorodó édesanyját. Hogy hazajusson Erdélybe.(Sosem látták többet egymást, a Dédit elvitte a szíve. A másik Dédimet, az apait meg a valahol Győrnél dobták ki a vagonból...)
Az állomásról visszafelé alig haladt, sőt, órákig állt a kocsi, mert menetelő tömegbe kerültek, Nagyanyám nem tudta, mit is mondjon a kislányának, kik ezek a bácsik meg a nénik és hová mennek. Hová is hajtják őket.... Ahogy visszagondolok, sejtem, élete egyik talán legrettenetesebb élménye lehetetett. Ami nem lehetséges, felfoghatatlan, mégis ott volt körülöttük, valóságosan. Araszolva a tömegben, kívülről ugyan, de mégis megérezni a félelmet, a tehetetlenséget.
Mikor lehetett ez??? "1942. január 25.-én és 26.-án Szenttamásról sok zsidót elhurcoltak" -olvasom. Szóval 42-ben.
/A nagyapámat a visszacsatolások után Srbobránba helyezték, büntetésből. Jó lenne tudni, mit is tett a DGT ellen, a h-i bányászokért. Egyszer talán megtalálom a padláson a régi papírok közt a választ erre is. A sors különös játéka, mennyire szeretem Gion Latroknak is játszott c. könyvét. Annyira elvarázsolt minden sora, hogy rá se jöttem, Szenttamás a helyszín./
Aztán jött a menekülés, mindenük ottmaradt, csak Anyu cipelte a babáit a kocsihoz, a kaucsuk Mérivel még én is játszhattam. A halántékán lévő repedésről sokáig azt hittem, háborús sérülés- talán bombatalálat érte szegényt. Így fantáziálgatott egy óvodás korú gyerek a hatvanas években a negyvenes évekről:)
Nagybátyámnak közben biztonságos helye volt bentlakásosként a Piusban. Apa is, amíg lehetett, bejárt ugyanoda, ugyanabba az osztályba, -hisz a világ oly kicsi, nem?-és tanult, készült az érettségire, 45-ben. Ha kicsit előbb született volna, viszik katonának.

Apai nagymamám mesélt a negyvenes évekről a legkevesebbet, szinte semmit. Életben maradt, csupán ez volt a lényeg.

Menekülés, megpróbáltatások, üldöztetés, bújkálás, éhezés, otthontalaság: a családom apai és anyai ágában, mint megannyi családéban, a háború alatt ezek voltak a jellemzőek. Kinek mi jutott, származástól, lakhelytől, mindenféle körülménytől függően.
A háború végével persze nem szüntek meg a család gondjai. Valahogy mégsem a szomorúságot és az elkeseredettséget tükrözték a negyvenes évekről szóló meséik. Talán mert túlélték? Örültek, hogy van honnan visszanézni, hogy azért csak jobbra fordult a sorsuk.
Olyan kép jött elő végezetül, ami azért kicsit vidámabb:
Anya megleste a karácsonyfát, már 24-én délelőtt. Nagy dérrel-durral rohanta körbe a lakást, és mindenkinek elújságolta, hogy itt járt, már megjött a Jézuska, nézze csak meg mindenki, ott áll a szobában a fenyő! Mire felértek a lépcsőn, Tatyinak becézett nagypapája eltüntette a hatalmas fát, díszestől, gyertyástól. Csodás módon, nem is értette Nagyanyám, hogy sikerült neki. Anya estig kétségbeesetten szenvedett, hogy "elmarad" a Szenteste, mert ő leselkedett és elijesztette, megharagította a Jézuskát. Persze a fa mégis előkerült, visszakerült a helyére:)
Ez a karácsony lehetett talán a 41-es, bár már háborús év, de azért még boldog és békés ünnepük, az utolsó ilyen a 40-es években...