Mit vinnék magammal a lakatlan szigetre?

Hirtelen ez a cím jutott eszembe erről a témáról. Tárgyaink, amik hozzánk nőttek. Hogy mennyire segítenék a túlélést a lakatlan szigeten, azt értelmes, felnőtt fejjel nehéz lenne elképzelni, de egyvalamiben biztosan segítenének: otthont teremtenének körém.

Az első tárgy, amit vinnék: egy váza. A tulipános váza idősebb nálam, anyuék kapták nászajándékba. Egy rosszul sikerült friss víz töltés során – még az ő kezükben - odakoccant a csaphoz, én már így ismertem meg. kicsorbulva. De ez semmit nem von le a (belső) értékéből és a szükségességéből, és hát lehet ezt hibátlanra is forgatni. Egy kedves vers szokott eszembe jutni, ha ránézek: „hátrafelé az én letörött fülemmel.” (Aki szívesen elolvasná az egész verset is, itt találhatja meg.)

A szigetre kell egy hajó is, ha már beleunnék, és haza akarnék jönni. Ez, pedig, egy évtizedekkel ezelőtt létezett tolóhajó makettje (uszályokhoz), amilyent az Óbudai Hajógyárban gyártottak. Hajógyár! Édesapám három évtizednyi munkahelye és az én valódi kalandparkom! Ott nőttem föl kilencéves korom óta, el nem maradtam a vízrebocsátásokról, lehettem a sólyatéren, láttam a vörösen izzó vasat a kovácsműhelyben, és tudtam, hogy mindenki rólam gondoskodik, van egy kedves szava hozzám a szigeten élő önálló városban. A hajócskát édesapám készítette nekem, talán a tizedik születésnapomra. Megereszkedtek, elgörbültek már a szerelvényei, de itt áll a polcon, útra készen, meg nem kopó festéssel.

Kellenek háztartási eszközök is, például egy mérőpohár, amin még Gr. jelöli a grammot, és belül van a mérce. (Micsoda ötlet! Bár az átlátszó műanyagok előtt másképp nem is lehetett, mégiscsak volt eszük.) Mióta menthették át a nagyszülők háztartásról-háztartásra, nem tudom, de nyilvánvaló, hogy nekem is őriznem kell, éppúgy, mint a borsdarálót, aminél még mindig nem jöttem rá, hogyan lehetne újratölteni.

Aztán egy kő, bár a sziget tengerpartján biztos lenne még sok, de ezt egy volt gyerekem festette ki ajándékba, aki már nincs köztünk. Mégse fájó ránézni, annyi más érzést, emléket is foglal magában.

A szigetre kell gyertya is, hogy ne maradjak sötétben. A zoknis angyal egész újkeletű. Tavaly együtt voltunk valahol a kórussal pár napig, és én, mint megrögzött koránkelő, fölkeltem a többiek előtt, elkészítettem nekik valamit, kávét-teát, nem tudom már, bevittem a szobába, nagy volt az örvendezés. – Te egy angyal vagy! – járt ki a dicséret. – Ja, zoknis angyal – utaltam a csíkos frottírzoknimra. Alighogy hazaértünk, pár nap múlva a hálás szobatársak átadták a zoknis angyalt. Persze, meggyújtani a szigeten is sajnálnám.

És kellenének a szigetre társak is, természetesen, hogy megvédjenek, és ne legyek egyedül. Talán belőlük van a legtöbb. Bernát, az egyetlen a felsorolásból, akit (igen, tudom, nyelvtanilag nem így, de ők mégis akik lesznek) én vettem magamnak. Idén pont húsz éve, hogy a schaffhauseni Rajna-vízeséstől nem tudott elindulni a busz, mert én még az utolsó pillanatban visszarohantam a pavilonhoz, hogy megvegyem Bernátot, aki a kirakatból olyan esdőn nézett rám. Éppúgy, mint most is, de tudom, hogy itt boldog (főleg most, hogy ennyire hideg van :)

A kockás elefánt még nála is idősebb. 86-ban hatodikosak voltak éppen az akkori gyerekeim, amikor december közepén megkérdezték egyszer, mit szeretnék karácsonyra? Gondolkodás nélkül, csak úgy poénból mondtam a választ: kockás elefántot. Aztán megtudtam, hogy onnantól kezdve 24 gyerek és szüleik tanakodtak, szabtak-varrtak, ragasztottak, szivaccsal tömtek, hogy Kriszta néninek meglegyen karácsonyra a kockás elefánt. Mennyit nevettünk! Váltig motoszkál bennem, mi lett volna, ha mást válaszolok?

A végére, pedig, egy tekintélyt parancsoló jószág ágaskodik itt oldalt: Zsófi, a zsiráf. Ő nem túl idős, hároméves múlt csak, és az a kérése, hogy maradhasson feltűnés nélkül, inkognitóban. Az elsőt egy zsiráfnak elég nehéz lenne megtenni, de a második kívánságát figyelembe veszem, és róla nem árulok el többet.

Ahogy itt körbenézek magam körül, annyi tárgy integet, hogy engem is, engem is! Emlék vagyok, kedves vagyok, fontos vagyok. De ha mindet magammal vinném a szigetre, akkor már el se kellene menni, mert kiderül, hogy én itthon is jól érzem magamat közöttük.