Dolgok

Még ma is tudom, hogy minek hol volt a helye, pedig a házat már lassan húsz éve lebontották.
Olyan állandónak, változtathatatlannak és biztonságosnak tűnt a gyerekkori világ. Pedig kamaszként én voltam a leginkább azon, hogy a régi dolgokat csak dobáljuk ki, vegyünk újat, modernet. Nagyon elégedett voltam, amikor anyám a hosszas unszolásra vett egy világos modern szobabútort, szekrénysort, forgós fotelt, heverőket. A régi faragott hálószoba garnitúrát pedig- na nem, nem dobta ki, hanem szétosztotta a ház különböző részeiben. Egy része felkerült a padlásra, a szekrényeket használtuk tovább.

Sokadik költözés után mindenféle régi tárgy került a kezembe az ősszel, amikor anyám szegedi lakását pakoltam ki. Megmutatom:










Ezek a nem túl értékes, nem túl fontos dolgok maradtak még ott, hát én egy részüket elcsomagolta, eltettem, más részüket kidobtam.

Aztán régi csigacsináló talpak és tűk kerültek elő.
A kidobálós ás elengedős hangulat kellős közepén belém nyilallt, ha ezt most kidobom, ez pótolhatatlan, ilyen többet nem tudok szerezni. És eltettem a táskámba. Bekerült az autó hátuljába, azóta is ott van, és arra vár, hogy újra körülüljük nagyanyám kihajtható asztalát, elővegyük az asztalfiókból a keményített vászonterítőt és a nagyanyám által leheletvékonyra nyújtott tésztából felvágott kis négyzetekből egy mozdulattal csigatésztát sodorjunk. Ha ránézek, vagy kezembe kerül, mindig ez jut eszembe. Ez a bizonysága annak, hogy valóság volt, hogy most is hallom nagyanyám hangját, látom kezének mozdulatát, ahogy a vékony sodrófával kicsapja a pontosan kerekre és vékonyra nyújtott levestésztát.

A régi ó-flamand hálószoba garnitúra egy része, a régi ház padlásáról, a szegedi lakás manzárd szobájában várja hogy értő kezek újra furnérozzák, a szekrények meg a márványlapos tükörasztal a lakásban teszik a dolgukat.
Mert mire eladtuk a régi házat nekem is megjött az eszem, és elhoztam azokat a régi bútorokat, amik mégiscsak hozzám nőttek, így van meg nagyanyám fiókos étkező asztala, nagyapám kis üveges szekrénye, a két ruhásszekrénnyel, a bronz háromágú csillár, évekig használtuk a thonett székeket, megvan anyám ó-flamand hálószoba garnitúrája, meg a kombinált szoba bútor is. Lám-lám, most látom csak milyen óvatosan sáfárkodtam ezekkel a dolgokkal.
Én őrzöm azt a diófa étkező asztalt, aminek a könyves szekrény párja anyám budai lakásában áll, és nála láthatom nap-mint-nap a régi festményeket, az azsúrozott nagy asztalterítőt, a gyümölcsös nagy tálat, meg a régi alpakka étkészletet is- amit ugyan már nem használunk, de a doboz még anyámmal együtt költözött az új lakásába is.
Itt van a keresztnagyanyánktól örökölt barokk szalon garnitúra kanapéstól háromajtós szekrényestől. Hja kérem, 200 négyzetméter, az kétszázt négyzetméter. Hogy ezekkel mit kezdünk, ha mégis el tudjuk ezt a lakást adni, nem is tudom.




A saját dolgaimról, amik az én gyerekeimnek jelenthetik ugyanezeket, meg még nem is gondolkoztam el. Vajon kötődnek-e ezekhez bármivel is?