Régi idők mozija

Amikor én még kislány voltam, nem volt tévé, csak mozi, abból viszont volt bőven, még a mi kerületünkben is legalább négy.  Első filmélményeim  közül a Gyöngyvirágtól lombhullásig címűre emlékszem, aztán a csodagyerek Roberto Benzi főszereplésével készült A kis karmester című filmre, meg a Hattyúk tava balettfilmre, majd pedig a Hoffmann meséire, melyből különösen Olympia figurája ragadott meg, az ő alakját aztán sokáig rajzolgattam. Az iskolában az osztályfőnöknek tudnia kellett róla, hogy a szüleinkkel mondjuk aznap este moziba megyünk, tehát beírtuk az ellenőrzőbe, hogy melyik film, melyik előadás (késő estire, vagyis a 8-kor kezdődőre persze nem lehetett!), ezt bemutattuk Magdi néninek, ő pedig aláírta.

Még egy zenés filmre emlékszem, Mario Lanza játszotta A nagy Caruso címszerepét, szép és szomorú film volt. A Jókai-regényből készült Szegény gazdagok  nagyon tetszett, amikor Krencsey Marianne lerántotta a kendőt Benkő Gyula arcáról, huhh, micsoda izgalmas pillanat volt az! Maradandó élmény volt számomra a Nyomorultak, persze még Jean Gabin-nel és Bernard Blier-vel a főszerepben, bizonyos képeire máig élénken emlékszem, pedig azóta csak egyszer vagy kétszer láttam. Aztán jött a Háború és béke, az amerikai film Audrey Hepburnnel, Mel Ferrerrel, Henry Fondával, Vittorio Gassmannal,  azt például egy turnus alatt mindjárt kétszer is megnéztem a Maros moziban - úgy rémlik, hogy először az iskolával vittek el minket, és az élmény hatására azonnal rábeszéltem a szüleimet, hogy nézzük meg együtt is. Ugyancsak akkoriban mutatták be az Őfelsége kapitányát, nahát az aztán nálam mindent vitt, attól kezdve számomra Gregory Peck lett a legszebb férfi a világon. A filmek hatása volt, hogy akkoriban a hajamat Audrey Hepburn-féle módon fésültem frufrusra, a táskámban pedig celofánba burkolt Gregory Peck-fényképet hordtam, melyet egy újságból vágtam ki.

Iskolai szervezésben persze túlnyomórészt szovjet filmekre vittek el bennünket, de én nem szerettem azokat a háborús filmeket, így aztán nekem sem a Ballada a katonáról, sem az Iván gyermekkora nem tetszett, a többinek meg már a címére sem emlékszem.

Épphogy elkezdtem a gimnáziumot, amikor 1962 szeptemberében televíziónk lett. Addig csak egy-két utcabeli ismerős családnál volt szerencsénk tévéadást nézni, így láttuk például a Dollárpapát, ami gyanítom, inkább a tévékészülék újdonsága miatt maradt meg az emlékezetemben. Nem mintha Rajz János, vagy Darvas Iván nem játszott volna remekül, de akkor ott, J.-ék szobájában ülve és a villódzó varázsdobozt bámulva maga a  technikai csoda jelentette az igazi élményt. Viszont 1962 szeptemberétől már nálunk is ott villódzott a doboz, és sokasodtak az élmények is. Moziba jóval ritkábban mentünk, mégis sokkal több filmet láttunk, felsorolni is lehetetlen.
Nem   tudom, emlékszik-e még rajtam kívül valaki Tommy Steele-re, aki brit táncdalénekes volt és a hatvanas években sorra készítették vele a zenés filmeket. Vidám, könnyed, fiatalokról szóló történetek voltak ezek és persze a főszereplő, általában egy fiatal srácokból álló együttes "frontembere" minduntalan dalra is fakadt annak rendje és módja szerint. Egy időben vasárnap délutánonként általában olasz vígjátékokat adott a tévé, ezekben gyakori főszereplők voltak Lollobrigida, Sophia Loren és Vittorio de Sica.
És persze akkoriban adták a tévében azokat a magyar filmeket, amelyeket ma is bármikor szívesen megnézek: Csendes otthon, Két emelet boldogság, Fűre lépni szabad, Rangon alul, majd pedig a Butaságom története.  No és aztán jött az Egy esős vasárnap, ami éppen passzolt az akkori életkorunkhoz, nagy beszédtéma is lett belőle az osztályban. Ezeket a filmeket, kivétel nélkül mindegyiket csak tévén néztem, moziba akkoriban már szinte egyáltalán nem jártam, győzött a televízió.

Ilyen volt Gregory Peck az Őfelsége kapitányá-ban, és Audrey Hepburn a Háború és béké-ben: