Alanyi ragozás

Kicsit furdal a lelkiismeret, mert kevés időm van mostanában, és leginkább ez a kedves emlékezős blog szorul háttérbe, pedig emlékezni azt nagyon szeretek. Mivel a moziról, A Moziról egyszer valahol a pécsi filmes hét alkalmából már írtam két éve, a saját blogomon meg mindig mozizom, azt most nem pótlom. Talán egyszer még előkerül ez a téma valahogyan.

Maradnak most a tárgyak, amiről azért nagyon nehéz írnom, mert legendásan rossz viszonyom alakult ki a tárgyakkal. Vagy legendásan semmilyen.

Próbálom megfejteni egy ideje, miért. Ha a gyerekkoromra gondolok, nemigen van olyan tárgy, amihez ragaszkodtam volna. Nem is igen volt olyasmi, ami kifejezetten az enyém lett volna akkoriban, vagy ha volt is, mindig elromlott, tönkrement, elveszett. Persze olyasmi, hogy ruha, meg cipő, az volt sajátom, de az is csak olyan időlegesen, mert ugye hiába nőttem lassan, előbb-utóbb csak kinőttem őket.

Olyasmire persze emlékszem, hogy fontos ajándék, és akkor örültem, nagy becsben tartottam, egy könyvet, egy-egy íróeszközt, egy órát, ilyesmiket, de mivel hárman voltunk testvérek, saját szobám pedig soha életemben nem volt, a birtoklás kizárólagossága soha nem tudott bennem kialakulni. Ha elkérték, odaadtam, ha elromlott, egy-két napig szomorkodtam, aztán ment tovább az élet.

A tárgyak és a közöttem hosszú évek során kialakult rossz viszonyban természetesen én is ludas vagyok. Nem vagyok túl elővigyázatos, a cserép, az üveg, kiesik a kezemből, szétszaladnak a tárgyak a feledékenységem miatt is. Nem vagyok hűséges gazdájuk.

Ha egyáltalán túléli tárgy azt, hogy a birtokomba kerül, az az esetek nagyon nagy százalékában valamiféle írás. Könyv, kézírás, esetleg fénykép, hadd tartsam most azt is írásnak egy kis időre. Ezek fontosságán nem tud rontani az idő.

Ha fontos tárgyakra gondolok, csak ilyesmikre tudok gondolni, mert az életem arra tanított, hogy a tárgyak megbecsülés híján bizony eltűnnek, elbújnak, nincs a környékemen maradásuk. Csak ezeket tudom sorolni, ha tárgyakról kell beszélnem. Néhány levél, néhány könyv. Dedikált könyvek leginkább. Junot Diaz sietős sorai, egy Len Roberts kötet a szerző kedves szavaival, a Boldog Zoli kézírásával kezdődő Szeged antológia, Rugási Gyula akaratomon kívül megfogadott jótanácsai, Tatár György levele Jeruzsálemből, két barátnőm amerikai születésnapomra írt levele, gyerekfogalmazások, képeslapok, apám aláírása valami elsárgult lapon, egy Missale kötet, egy Mózes első könyve héberül, egy ógörög újtestamentum, egy volt tanítványom tusrajza...

Az utóbbi években csak annyiban változott ez a szűkre szabott tárgykultusz, hogy a varrott szavak is kaptak maguknak egy aprócska sarkot.

De talán nem is csak a szó. Talán inkább a nekem szántság a lényeg. Ha úgy adják, hogy csak én kaphatom. Ez a legtisztább önzés a világon. A többi, a hétköznapi kis önzésem, egy sálé, egy tollé, egy óráé hamar elfelejtődik, szétporlad, elhordja a szél. Ha mindent el is veszítek, ha földönfutó is leszek, a nekem szánt üzenet legalább megmarad.

De attól tartok, ez már megint olyasmi, amit nem tudok majd az unokáimra hagyni.