Szegedi, néha kriminális hétköznapok

1969 tavaszán még elsőéves voltam és Szegeden egy Alföldi utcai panelház földszinti lakásában, annak is a félszobájában laktam másodmagammal. Emeletes ágy, mellette a falhoz tapasztott dohányzóasztal, két végén két kis típusfotellel - ebből állt a csőszerű félszoba, mi pedig lapjával közlekedtünk az ágy és a kis asztal közti pár centis résen. Ruháinkat a háziak szobájában lévő háromajtós szekrényben tudtuk csak elhelyezni.

És akkor úgy nagyjából március végén, vagy április elején elkezdték ránkzörgetni az ablakot éjszakánként. Valaki vagy valakik, viccből, betegességből, ki tudja, mi okból, de tény, hogy minden éjszaka megveregették a ház mögötti füves sávra néző földszinti üvegablakot. Csak a miénket, a többi lakásét sosem, de a háziak szobájának ablakát sem. A lakók őrjáratokat szerveztek éjjelente, de semmire se mentek vele, mert amikor éppen nem volt őrjárat, ismétlődtek a rémisztgetések. Nem emlékszem már, pontosan hány napig bírtuk, lehetett 2-3 hét, mire annyira kidőltünk, hogy valamit tennünk kellett. Végül aztán május elején beköltöztünk a Móra kollégiumba két megüresedett helyre. Így kezdődött az elsőéves nyári vizsgaidőszak.

A zárthelyik engem sose izgattak túlzottan, írni mindig jobban tudtam, mint beszélni. De miután lezajlottak a zéhák, hat szóbeli állt előttem - vagy én álltam hat szóbeli előtt, ahogy tetszik. És ezek közül az elsőn egyből megbuktam, H. [...] kirúgott, olyan napja volt (aki ismerte, tudja, hogy nála valóban főleg a hangulata számított). Jobb, ha róla nem írok semmit, nem említem még a tantárgyát sem, mert ahogy tudom, ma is jó egészségnek és szakmai tekintélynek örvend, valamint vannak a felsőoktatásban ténykedő gyermekei is, úgyhogy jobb a békesség, nehogy nekem idetévedjen valamelyik sarja, ahogy az a blogvilágban simán előfordulhat. :) Egyébként is már rég megbocsátottam neki minden hülyeségét, de ami igaz, az igaz: nagy kár, hogy két teljes tanévünket keserítette meg az egyébként érdekes szaktárgy oktatása során.
Így mentem neki a hátralévő öt vizsgának - plusz uv, ugyebár - és persze az sem segített, hogy akkor kerültem be hét, gyakorlatilag vadidegen évfolyamtársam közé egy szobába. Volt köztük egy igen nehéz eset, őrjöngő, öngyilkossággal fenyegetőző, Tardylt marokszámra bekapkodó lány, akit mindnyájunknak nehéz volt elviselni és valahogy kezelni a vele való együttélést. Akkor szoktam rá a dohányzásra (óh, Fecske 4,40-ért!), rengeteget füstöltem és próbáltam tanulni, június végére elfogytak körülöttem a szobatársak is, én maradtam, mivel a hónap legvégén hátravolt még az utóvizsga. Ez volt a legrémesebb vizsgaidőszakom az öt év alatt.

Szeptemberben másodéves lettem és mialatt Flora Moszkvába tartott, én az ő szobájukba kerültem. A szobaparancsnok, K. Ági mindjárt azzal indított, hogy ők negyedévesek, mi másodévesek vagyunk, tehát mindannyian nehéz, szigorlati évet kezdünk, ennek megfelelően legyünk egymásra tekintettel, satöbbi. Tekintettel voltunk, jól össze is barátkoztunk. Abban az évben a mi szobánkban volt a folyosó egyetlen lemezjátszója, a negyedéves angol szakos szobatársak pedig rendelkeztek néhány külföldi lemezzel is, ami nagy szó volt akkoriban. Így aztán, szenvedéseinket enyhítendő, a tanuló hosszú asztalának végén sokszor pörgött a lemezjátszón a Beatles néhány addig megjelent kis- és nagylemeze, például a Sgt. Pepper... dalait - némi képzavarral szólva - rongyosra hallgattuk. De voltak Illés-kislemezek is, ott hallottam és szerettem meg a Régi dalt (még nem Koncz Zsuzsával, hanem a régi Illéssel).



Ez a kép '69 őszén készült valahol az újszegedi parkban, a koleszba menet, vagy onnan jövet, már nem tudom. (Nem valószínű, hogy a szűrhímzéssel kivarrt kabátban látható szobatárs, V. Klári erre jár, de ha netán mégis, remélem, nem haragszik.)