Idősebbek is elkezdhetik

mármint olvasni. Mert, mint kiderült, annyi itt az oroszos, hogy nem lesz tőlük idegen ez a világ.

1982-ben már két éve idegenvezetősködtem, orosz-német nyelven. Csak kiutazó csoportokat vittem, többnyire szovjet úticéllal, németes inkább csak akkor adódott, ha hirtelen be kellett ugrani helyettesíteni valakit. Mivel főállásban is az idegenforgalomban dolgoztam, egy utazási irodánál, kicsit bonyolult szabályozás szerint mind a munkaidő terhére, mind pedig a szabadságom idején vezethettem. 1980 szeptemberében mentem először, a következő év még amolyan tanulóidőszak volt, de 82-ben már nagy élvezettel vetettem bele magamat, hogy aztán két-három év múlva lecsengjen az egész.

Voltak nagyon kedves csoportok, például a sárbogárdi tsz szocialista brigádja, akik jutalomként nyerték az utat, legtöbbjük akkor ült először repülőn is, akkor merészkedett ilyen messze idegenbe. Érdeklődők voltak, ragaszkodók, hálásak, nagyon jól megértettük egymást. Néha egy-egy meghatározó, számomra jelentős ember is került az utasok közé, egyszer egy nyugdíjas orvosprofesszor a feleségével, akik a képtárak miatt vállalkoztak az útra. Bizony, ott nem én magyaráztam, őt hallgattuk lenyűgözve.

Voltak, persze, nehéz pillanatok is: amikor a leningrádi repülőtéren már érkezéskor lekapcsolták az utasomat 96 db (!) nejlonszatyorral (akár egy rubelt is adtak /volna/ darabjáért) és 20 trapper farmerral. Jegyzőkönyv, hivatalos eljárás, nagy élmény volt, ékes orosz nyelven. Vagy amikor hazafelé a kedves utas fűrészlappal a kézipoggyászában akart beszállni, végül a Malév-gép pilótája mentett meg minket, magához véve a fűrészlapot, az utast és engem, csakhogy indulhassunk már. Sokszor utazhattam kis időt a pilótafülkében is; a belföldi járatokon hivatalból, hogy magyarul is bemondjam, amit ők oroszul, a magyar gépeken csak úgy, barátságból. Volt ám még kényszerleszállás is Belgrádban, mert Ferihegy nem tudott fogadni a köd miatt, ott éjszakáztunk a repülőtéren. És mindehhez folyamatosan 30-40 ember nyűge, baja, kívánsága, egybetartása. De szerettem.

És muszáj még megemlíteni a partnerkísérőket is, hiszen nélkülük meg se mozdulhattunk abban a nagy országban. A magyar csoportkísérő és a helyi vezető össze volt kötve. Ha szerencsém volt, magyarost kaptam, akkor én is pihenhettem; ha nem, akkor mindent végig fordítani kellett, ami, mondjuk, egy kéthetes üdülőprogramnál (mert naná, hogy akkorra jutott ilyen) elég strapás volt. De akkor simán ment a nyelv. És mivel huszonéveimben jártam, akadt egy olyan is, aki  megdobogtatta a szívemet,  boldogan jártuk a Baltikum még abban az időben is varázslatos világát, belefért a munkába ez is. Aztán eltelt a párnapos út, és soha többet nem láttam a kárpátaljai magyar fiút, aki költő akart lenni. Mégcsak levelet se válthattunk, nekik tilos volt bármiféle kapcsolatot tartani. (Milyen furcsa az élet, beütöttem most a gugliba a nevét, igen, megvan, valaki a blogjában ír egy kárpátaljai útról, ahol egy költő volt az idegenvezetőjük :)

Gyönyörű városokat, vidékeket jártam be: sok-sok Moszkva-Leningrád, magában vagy összekapcsolva; a Baltikum, Kijev, Fekete-tengeri üdülések: Szocsi, Dagomisz; azóta a polgárháború által szétdúlt Abházia; Grúzia – helikopterrel az Ararát havas csúcsai fölött…, épületek, látnivalók, emberek. Az Admiralitás tűhegyes tornya, Tallin középkori utcái, a Vaszilij Blazsennij színes kupolái.

Ha nosztalgia ez az írás – emlékünk fiókjából :), akkor a fiatalság, a lendület, a világlátás emlékmorzsái.

A végére pedig a sok derűs történetből egy - talán éppen 82-ből: mindig az volt az első teendőm, hogy a szálloda nevét megjegyeztessem az utasokkal, ha nagyon elkeverednének, üljenek be egy taxiba, és majd hazahozza őket. Különösen állt ez az idősebbekre, akik se beszélni, se olvasni nem tudtak oroszul. Két nyugdíjas korú barátnőnek is – nagyhangú, jó kedélyű asszonyok voltak - sikerült megtanítanom az aktuális szálloda nevét: Druzsba (ifjabbak kedvéért: barátság). Annak rendje-módja szerint el is tévedtek, de gondolták, megoldják. Odamentek a rendőrhöz és elkezdték hajtogatni neki: druzsba, druzsba. Az először nem értette, aztán észbe kapott, szélesen elmosolyodott, és lelkesen felelt: Da, da, druzsba i mir! (Igen, igen, barátság és béke!), majd átölelte őket, és cuppanós csókot nyomott mindkettőjük orcájára. Azzal, mint aki minden internacionalista kötelességét teljesítette, szalutált és elégedetten elvonult.

El lehet képzelni, ahogy az asszonyok ezt este elmesélték a szállodában, ahová végülis csak hazaértek :)