1969-ben befejeztem a harmadik évet az egyetem orosz-francia szakán és felmerült a negyedikre szóló egy éves moszkvai ösztöndíj kérdése. Számomra ez volt az első külföldi út, az igazi emancipáció kezdete is, a család látókörétől messze. Nagyon messze... Több hónapig minden viszontlátás nélkül, telefon nélkül, a posta szeszélyeire hagyva magunkat. 21 éves lévén, nem volt szükségem szülői jóváhagyásra, s ezt kihasználva, anyámat a kész tények elé állítottam, ismerve aggódó természetét, s elejét véve a várható érzelmi zsarolásnak. Blogom elején már elmeséltem a készülődés részleteit. Az indulás napján mindkét szülőm elkísért a gyülekezőhöz - apa cipelte az embertelen méretű szürke papírbőröndöt, mely egész évi ruháimat tartalmazta, nomeg egy kis tarhonyát zacskóban, pirospaprikát és egy kis házi kolbászt, mintha megéreztük volna, hogy emberi eledelben nemigen lesz részünk... Ez így kicsit szigorúan, sőt lekicsinylőn hangzik, de tény, hogy a sztolóvaják (столовая) hajdinakásás szagától már a belépéskor fordult egyet a gyomrom! Vonaton utaztunk, nagyon kényelmes és patyolattiszta hálókocsikban (a határon levegőbe emeltek bennünket, hogy a futóművet szélesebb nyomtávúra cseréljék) s Moszkva szelíd meleggel fogadott bennünket augusztus végén. Felfedeztük hamarosan hosszú hónapokra szóló otthonunkat (общежитие) is az Uszacsovkán (улица Усачёва), a Lenin stadionhoz 2 megállóra. Régi épület volt, mi a külföldieket összetömörítő második emelet balszárnyában kaptunk helyet egy csehszlovák csoporttal együtt, valamint néhány csádi, szomáliai és burundi diák volt még ebben a kanyarban. Legtöbb szobában 4 személy lakott: 2 orosz és 2 külföldi. Én csoporttársammal, Marival Natasát, egy negyedéves történész hallgatót és Anzselinát, egy titokzatos és szép bolgár lányt kaptuk szobatársnak. A szoba elég kisméretű volt, a 4 kojka (койка - vaságy), 1 szekrény, asztal és 2 szék teljesen kitöltötte. Holmijaink nagy részét bőröndben tároltuk az ágy alatt. Órákra gyalog is eljárhattunk, a Пединститут имени Ленина nem volt messze. Október végén leesett a hó s csak májusban olvadt el, addig újabb és újabb rétegek fagytak a tetejébe. A tereken eltűntek a padok: felettük jártunk! Felszereltük magunkat usankával (ушанка), a nadrág viselése viszont tilos volt lányoknak, máig sem értem, miért! Ha hozzávesszük, hogy a mini divatja járta és a harisnyanadrág még szinte ismeretlen volt, elképzelhető, mennyire megéreztük az időnként -30°-ra zuhanó hőmérsékletet! Akkor dívott viszont a sokszínű és csipkés szélű "nyeles bugyi", melynek kacéran ki kellett villannia a miniszoknya alól!
Nyújthatnám még a végtelenségig ezt a visszaemlékezést, de kalandjaink nagy részét már a blogomon megírtam (http://floramagyarblogja.blogspot.com).
15 megjegyzés:
Borzalmas lehetett az obsezsityije. (A mínuszokról is vannak emlékeim.) Milyen szép és fiatal voltál, sőt kemény, hogy ezt ott kibírtad.
Légyszi, adj meg egy közelebbi linket, a blogod megvan, de a moszkvai történeteket nem találom.
Szerintem is nagyon jó ez a fénykép! Szörnyű lehetett szoknyában szaladgálni a mínusz 30 fokban! Brrr...
Csatlakozom az első két kommenthez a fotó ügyében. A papírbőröndöt mi papíröndnek becéztük, mivel a bőrhöz csakugyan semmi köze nem volt. A vulkánfíberhez viszont annál több.
@akimoto: a moszkvai bejegyzések (5) 2010. júniusában követik egymást.
Voltak nehéz pillanatok, de sírva hagytuk el Moszkvát a köv. év júliusában...
@Samu: ráadásul combközépig érő miniben!
@mick: köszönöm a fotót érintő elismerést, mindenkinek!
A kérdéses bőrönd nem is tudom, hogy bírta ki a súlyt, különösen visszafelé, a rengeteg könyvvel megpakolva! Apa egy szíjat is készített hozá méretre, hogy a biztonság okából átköthessem. Ha jól emlékszem megjárta Algériát is...
OFF
Micknek:
http://mosomasa.blogter.hu/367152/level_az_orszagos_egeszsegbiztositasi_penztarhoz
Bocsánat, nem tudok a blogodhoz kommentelni, ezért itt küldök egy régi blogteres bejegyzést a témához. :)
ON
akimotonak: Gratulálok kongeniális írásodhoz. Egyik hozzászólód a minket kínzó minisztériumot feltételezi. Azért nem ennyire rossz a helyzet, mindenesetre Karinthy F. már ezt is megírta előlünk ilyesvalami címmel: Megreformálom a tömegközlekedést. Ennek a csattanója: Az állampolgár reggelenként jelentkezzen a helyi polgármesteri hivatalban, ahol kap egy jó nagy pofont, és kész.
Mick, lehet, hogy Karinthy mégis a jövőbe látott...
Flora, megtaláltam a moszkvai ( és a leningrádi) beszámolóidat. Miért szúrtak ki ennyire a külföldi diákokkal? Voltam én is jutalomutazáson patkányok között, de az csak három hétig tartott. Viszont kaptam "gramota"-t arról, hogy tevékenyen részt vettem a kommunizmus építésében, mivel akkoriban ők jóval előbbre tartottak, mint mi. :)))
Újra elismeréssel gratulálok, hogy kibírtad. Tényleg.
@akimoto: IMÁDTAM a moszkvai és leningrádi másfél évet, Akimoto! Jó beszélgetések, kirándulások, ízes orosz nyelv tanulása, flörtöcskék (nagyon plátói módon még akkoriban!), a színházak, sok-sok felfedezés: emellett az üres boltok (amúgy se volt sok költenivaló, de havi ösztöndíjunk 80 rubele több volt, mint a szemnináriumot vezető tanárnő keresete!!!), a nagy hideg, az ehetetlen ételek mit számítottak!
Flora, így utólag szerves vegyületté válik a poloskairtó a borscs levessel, (nekem az Oka folyó a patkányürülékkel).
Nehéz visszaadni az ottani hangulatot.
@akimoto: főleg amikor az akkor vezetett kis "naplóimba"belemerülök, érintetlenül visszatér az akkori hangulat, az akkori én...
Flora, jó neked. Én nehezen vadászom össze az emlékeket, hogy egyensúlyban legyenek, ha közönség elé engedem.
@akimoto: azt hiszem, az újdonság varázsa mindenért kárpótolt. 21 éves voltam, a 22-ik! Akkor ez még kevesebb volt, mint manapság! Ami tetszett, lelkesített bennünket, ami nem, azon meg inkább nevettünk!
Megjegyzés küldése