Gyerekkorom játékai

Nem jártam óvodába, a bátyám jóval idősebb nálam, így azután a legkisebb koromban zömmel egyedül játszottam. Szépen megtanultam elfoglalni magamat. Szerettem játszani babákkal, azután volt egy szép babaházam (az apu készítette), azt is nagyon szerettem. Nekem is volt egy baba-fürdőszobám, de nem olyan, amelyikben víz is folyt a csapból. Az enyémben csak olyan műcsap volt. (Az egyik szomszéd kislánynak volt olyan, amelyikben "igazi" vízcsap volt. Az nagyon tetszett nekem.) Volt kis orvosi táskám is meg baba-iskola padokkal, táblával. Szerettem a papírbabákat, valamint a kartonlapra rajzolt figurákat kihímezni hímzőfonallal. De nagyon jól el tudtam játszani minden nélkül is, mert óriási fantáziám volt. Például kitaláltam magamnak egy családot, a Kuti családot. Soha nem léteztek, de képzeletben állandóan ott voltak körülöttem. Voltak kedvenceim is a Kuti családból, azoknak nevet is adtam. Ilyen volt például a Kuti Pista meg az Irénke. És persze jól elbeszélgettem velük. Népes család volt, 104-en voltak. Amíg csak otthon beszélgettem velük, addig nem volt semmi baj. A szüleim, a nagymamám és a bátyám tudta, miről van szó. Nevettek az egészen. De a Kuti család mindenhová jött velünk. Egyszer fölszálltunk az anyuval a villamosra. Nem voltak sokan, kb. az ülőhelyek fele üres volt. Az anyu éppen le akart ülni az egyik üres helyre, amikor én jó hangosan rászóltam: "Na, ne ülj oda, mert ráülsz a Pistára!" Húha! Ez nagyon kínos volt az anyunak. Ő tudta, hogy Kuti Pistáról, a kedvencemről van szó, de hát a többi utas nyilván arra gondolt, hogy szegény asszony, bolond a gyereke. Hogy ne legyen cirkusz, gyorsan átült az anyu egy másik ülésre. Kutiék elég soká kísérték az életünket, azután eltűntek. Akkor jött az Ági. Ő sem létezett, de mindig ott volt velem. Sokat játszottunk, beszélgettünk. Előfordult, hogy a nagymamám a másik szobából meghallotta, hogy beszélek, és annyira élethű volt a társalgás, hogy bejött megnézni, van-e ott valaki. Meg is kérdezte, hogy kivel beszélek. Mire teljesen természetesen azt válaszoltam, hogy: "Hát, az Ágival." Elsős koromban azután sokat játszottam iskolát is. Nagy feleltetések voltak, szigorú tanár voltam. Persze én voltam a felelő is, az egész osztály. Senki ne gondolja, hogy bolond voltam. Nagyon jól eljátszottam. Ezek a kitalált emberek azután természetesen mind eltűntek az életemből, amikor beköszöntött játszó-életem új, csodálatos korszaka.

Nem messze tőlünk, csak néhány utcával odébb lakott az anyunak egy nagyon jó barátnője. Nagyon jóban voltunk velük. Két kislányuk volt, az egyik egy évvel, a másik három évvel volt idősebb nálam. Amikor már olyan korú lettem, hogy egyedül is elengedtek hozzájuk az anyuék, akkor kezdődött életem egyik csodálatos időszaka. Persze akkor már általános iskolába jártam. A nyári szünetekben szinte állandóan ott voltam náluk, de egyébként is nagyon sok időt töltöttem ott. Nagy lakásuk volt, nagy volt az udvar is, a szüleik nyugodt, egykedvű emberek voltak, úgyhogy ott szinte mindent szabad volt csinálni, persze a józan ész határain belül. Volt a házukban még egy kislány, aki nálam négy évvel volt idősebb. Általában négyen játszottunk együtt. A két testvér közül az idősebbik, J. volt "a főnök". Amit ő mondott, azt én vakon elfogadtam. Sokat játszottunk színházasdit. Az előadásokra hetekig, nagy komolysággal készültünk. Volt, amikor verseket, énekeket adtunk elő, de volt, amikor jeleneteket tanultunk be. J. mindig nagyon szigorúan kikérdezett minket. Az előadásokat pedig kötelező volt megnézni a szülőknek, valamint a barátnőim nagyszüleinek, a nagypapájuk barátainak stb. Időnként egész nagy közönségünk volt. Abban az időben volt a TV-ben a "Ki mit tud?". Természetesen mi is játszottunk "Ki mit tud?"-ot is. Volt ám zsűri és pontozás! Szigorúan mentek a dolgok. Ezeket a játékokat nagyon szerettem. Nem szerettem viszont az ország-várost, mert én voltam a legkisebb a társaságban, ezért mindig én maradtam le. Ez természetes volt, hiszen amikor én negyedikes voltam, a többiek már mind fölső tagozatba jártak, tanultak földrajzt, világos, hogy többet tudtak, mint én. Negyedikben ugyebár még nem volt földrajz. Akkoriban mutatták be "A Tenkes kapitánya" című filmet. Több sem kellett nekünk! Hiába voltunk lányok, sokat játszottunk kuruc-labancost. Nem nagyon szerettem, mert persze, hogy mindig mi, kisebbek voltunk a labancok, a nagyobb lányok meg a kurucok. És mindig mi veszítettünk, mindig elvitték a kurucok a "kincseinket". Nagyon szerettem viszont kidobóst játszani. Azt az iskolában is játszottuk tornaórán, de mi is, a barátnőimmel. Ezenkívül sokat tollaslabdáztunk és röplabdáztunk. Egyébként a röplabda-pálya mellett nőttem föl, ezért azt a sportot nagyon szerettem. Otthon, egyedül is ütögettem a labdát a falnak. Télen föllocsolták a barátnőimnél az udvart, és lehetett korcsolyázni. Egyszer J. kitalálta, hogy felköltözünk a padlásra, ott fogunk "élni", csak mi, lányok, de előbb ott rendet kell csinálni. Volt ott rengeteg faanyag, lécek stb., nosza rajta, elkezdtük áthordani őket a padlás másik részébe. A nagy tervből végül nem lett semmi, mert az édesanyjuk egy nap után megelégelte, hogy a gyönyörű nyári időben fönt kuksolunk a sötét, poros padláson, és gyorsan leparancsolt minket az udvarra. Ő nagyon sok mindent megengedett nekünk, de akkor nagyon mérges volt, mi meg bánatosan leballagtunk. Még ma is látom magam előtt a jelenetet. Természetesen sokat játszottunk társasjátékokat meg marokkót. Nekik fából voltak a pálcikáik, azt mondják, az az igazi. (Az enyémek műanyagok.) Nyáron pedig a Római partra jártunk, strandra. A kedvenc strandunk a Pünkösdfürdő volt (nekem még ma is szívügyem), de időnként a Római strandra is elmentünk, pl. ha valami miatt a szokásosnál korábban haza kellett jönni, ui. a Pünkösdfürdő sokkal messzebb van, mint a Római. Szerencsére a Pünkösdfürdő azóta is megmaradt olyan családiasnak, amilyen volt, csak a medencéket korszerűsítették. Így azután még ma is tudok nosztalgiázni, ha kimegyek, hiszen ott szinte minden fűszálhoz emlékek fűznek.

Kisebb gyerekkoromban, amikor otthon játszottunk társasjátékot a szüleimmel, bizony nekem is nehéz volt megtanulni, hogy veszíteni tudni kell. Ha nem én nyertem, azt hittem, összedől a világ. Kellett egy kis idő, amíg kigyógyultam ebből a "betegségből". Amikor már rendszeresen átjártam a barátnőimhez, addigra ez a probléma szerencsére elmúlt.

Nyáron mindig jöttek a pozsonyi unokanővéreim 3-4 hétre hozzánk. A fiatalabbikkal, aki egy évvel idősebb nálam, sokat másztunk fára. Ezenkívül ilyenkor együtt jártunk át a barátnőmékhez, illetve együtt mentünk strandra. Az idősebbik unokanővérem (4 évvel idősebb nálam) szívesen varrt ruhákat a kedvenc babámnak. Ez a baba még ma is megvan, eltettem emlékbe. És persze a ruháit is. Ugyancsak elraktam néhány kedvenc társasjátékomat is, azokat, amelyeket felnőttek is élvezettel játszhatnak.

Egyszer kaptam egy kis zongorát. Két oktáv volt rajta, a fekete billentyűk is szóltak. Nagyon szerettem. Nagyon sok éneket lejátszottam rajta hallás után.

Volt karikám is. Egész jól megtanultam vezetni a karikát a kis bottal. Szerettem is. Van még egyáltalán, aki emlékszik rá?

Persze voltak kedvenc gyerekkori mesekönyveim is. Ezekből jó párat megőriztem a mai napig. Megvan az egész Brumi-sorozat, azután a Macóka meséi (ezt mindig együtt olvastuk a barátnőimnél), a Bambi és a Bambi gyermekei. Most csak az ismertebbeket soroltam fel.

Végül meg kell még említenem egy vicces játékot. Még egész kicsi koromban történt, hogy amikor megkérdezték, mit szeretnék kapni karácsonyra, hát én kértem egy blokkfelszúrót. Nagyon tetszett nekem ugyanis, amikor a presszóban és az üzletekben fölszúrták a blokkokat a blokkfelszúróra. Azután a nagy, karácsonyi izgalomban az anyuék majdnem elfelejtették. Az utolsó pillanatban eszükbe jutott, az apu fogott egy nagy szöget, átverte egy darab fán, kicsit lereszelte és kész volt a nagy ajándék. Abban az évben sok mást is kaptam karácsonyra, pl. egy nagy macit, játéktelefont, kisszéket stb. És amikor ott álltam a karácsonyfa alatt, boldogan kiáltottam fel, hogy: "Megvan a blokkfelszúró!" Az anyuék teljesen megdöbbentek. Ugye, hogy sokszor a legegyszerűbb dolognak is mennyire lehet örülni? És milyen sokat játszottam aztán vele! :-)


Utóirat: Közben találtam egy képet az interneten a "Goldon Grandiosa" gyerekzongoráról. Pontosan ilyen volt az enyém. (Szerencsére emlékeztem rá, hogy mi volt elöl ráírva, és ennek alapján megtaláltam.)