játszani... mostan?

Játszani? Mostan?

Eltűnt az egész bejegyzésem, most megpróbálom rekonstruálni... és ez eszembe juttatja egy az eltűnt bejegyzésben is emlitett, szabálytalan játékomat, mikor is – spórolásból? - a keresztrejvényfüzetemből a ceruzával beirt megfejtéseket kiradiroztam, és újra beirtam a megfejtéseket... persze ugyanazokat a szavakat, de, most, nem hiszem, hogy ez megoldható lesz...)

azzal kezdtem és kezdem, hogy némileg, talán, mondhatnám azt is – Szép Ernő gyönyörű és megrázó versrefrénjével együtt, hogy

„én még kérem nem játszottam....”

mert úgy tűnik, nem is volt túl sok játékom, amik voltak azzal se mindig (én) játszottam, mintha nem is lettem volna igazán vidám és játékos gyerek... de nem teljesen igaz így, játszottam én, csak máshogy... igazit, komolyan, és „élesbe” (ha úgy tekintjük, hogy a játék mindig valami kicsinyitett életpróba...)


mint afféle háborúba beleszületett gyereknek nem is igen voltak játékaim talán, ami a tárgyakat illeti.... bár még az 1944-es, deportálás előtti (vagy közbeni? ) fotómon is, mintha valami babajátékféle lenne a jobb kezemben, a balban a nagy bőrönd, de az jóval inkább leköti az érdeklődésemet, mint a babaszerűség..

aztán épp a deportálásból hoztunk haza egy igazi babát, azaz valószinű csak egy kaucsukbabafejet, mert anyu varrt hozzá később, itthon babatestet, és horgolt is rá szép , földig érő,eltakaró turkisz ruhát, kalappal együtt. Alice névre hallgatott. (és csak utólag döbbentem rá, hogy valószinű Alice, a Csodaországbeli mintájára, és tán az se véletlen, hogy blogiró nicknevemnek én is ezt az elvarázsolt nevet választottam. Meg tán az se véletlen, hogy én nem is babáztam igazándibul ezzel a babával (igaz a többivel se igazán...) inkább csak nézegettem, tisztelettel és áhitatos megilletődöttséggel, mint egy emléktárgyat, abból az időből, amiből más emlékezni valóm (szerencsére) nem is maradt.... (a babával a szomszéd kislány játszott – aki később , milyen érdekes! - lányom védőnője lett...kis játékbabakocsiban tologatta (az is került hozzá), amit viszont hamarosan kisajátitott a macskánk, és odaszülte kiscicáit, akiket viszont igazán nem tudtam játszótársaknak tekinteni., hiába doromboltak nekem és dörgölőztek a lábamhoz, jóllehet, anyukám gondoskodott róluk... Micsoda terhes-igazságtalanság...és milyen jellemző!)

Nem is tudom, miért nemigen babáztam. Van egy fotóm, akkor készült, amikor anyukám klinikán volt, hónapokig, Budapesten, s én addig a nagynéniknél. Befonták a hajam, melegitőruhát adtak rám, és a kezembe egy fiúbabát nyomtak. (anyu alig ismert

rám, amikor hazajött, ő úgy hagyott itt, mint egy igazi babát.(lásd a fenti fotóm)) Nekem az furcsa, hogy milyen idegenül alig-tartom kezemben azt a fiúbabát, és milyen butácskán- megilletődve mosolygok rá. Mintha nem én lennék... én... (nem csak a copf, meg a melegitőnadrág miatt...mintha ekkoriban veszthettem volna el saját (ön)babaságomat?....

Voltak játszótársaim. Közel laktak hozzánk. Egy testvérpár, akiknek az édesanyja beteg, mozgásképelen volt, és szerette maga körül látni a gyerekeit, igyhát általában én jártam hozzájuk. Náluk játszottunk. Ott se igazán játékokkal, hanem egymással, szinházasdit pl, emlékszem, milyen feltünést keltettem, 6 évesen, a lépcsőszinházunkban a Góg és Magóg (kora)érett de annál harciasabb és elszánt hevületű elmondásával, de kitalált történetekkel és szerepekbe bújva szórakoztattuk folyamatosan magunkat, külön világot épitve magunknak, persze megkiséreltünk valóságos saját házikót is az udvaron felépíteni, alapok nélkül persze, elkezdtük -téglákat egymásra, körberakva (malter nélkül is persze –) a házikónkat, ahova elképzeltük, hogy milyen saját berendezést is rakunk, mindenből kicsit, akár csak az akkor még persze hogy nem ismert József Attila a szabad ötletei jegyzékében kis lóra kis... mindenre vágyakozva, ami arányos hozzá... azt hiszem, hozzánk se volt túlságosan arányos az élet, nem hozzánk volt mérve, gyerekekhez, túl nagy volt, és túl hamis, sok eltitkolással,abban kellett élnünk, gyerekként is, mint ha felnőttek... játék helyett élet... egy másik barátnőméknél gyönyörű, régi, luxusjátékokat is rejtett egy lezárt szekrény, ami néha megnyilt, de nem emlékszem, hogy játszhattunk-e velük, arra igen, hogy a gyerekorvos apuka olykor ránkpisszegett, hogy csendesebben., s riadtan a lehúzott redőnyökre nézett,.. akkoriban járt az a mondás is, hogy „a falnak is füle van”.... A legkedvesebb időtöltésünk ezzel a barátnőmmel a virágmaggyűjtés volt. De hogy elültettük-e ezeket, vagy ha igen, kivirágoztak-e... arra nem emlékszem....(arra viszont igen, hogy barátnőm befelé, kacsázó járását elirigyeltem, és -szerencsére-nem sok sikerrel ugyan, de próbáltam elsajátitani... egyszer meg észrevettem piacról jövet az anyukája hálójában egy könyvet,fehér hátsó boritóját, amire gyorsan rávágták, hogy egy orvosi könyv...pár nappal később azt nem orvosi (hanem egy orosz mese)könyvként láttam viszont a szülinapomon. Egyébként is általában (játék helyett) szinte mindig könyvet kaptam ajándékba. És sokkal jobban is szerettem olvasni, mint játszani... (volt is egy idétlen rigmusom, amit lehet hogy komolyan is gondoltam?:"Ma olvasok egy szép kis mesekönyvet, holnap olvasok egy szebbet, azután még szebbet, ...Sokat olvasok, de szeretnék többbet, ma egy könyvet olvasok, holnap többet, többet, igy leszünk egyre műveltebbek" - szép kis szahanovista (úttörő)...:)

Azért voltak tárgyiasult játékaim is. Játéktárgyak. Főleg azokra emlékszem, amiket Hollandiában élő nagyanyám küldött csomagban. Ezek hagyományosan kicsi tárgyak voltak, a nagy élet tárgyainak modelljeiként. Kis edények, kis tányérok kis sparhet... stb (de én ezeket nem igen használtam) arra viszont emlékszem, hogy amikor anyu betegeskedett, kb 11 évesen én kiséreltem meg ebédet főzni, de nem a játékedényekbe, játéksparheten, hanem igazibul... babáimmal se babáztam, tényleg, csak legfeljebb babaruhát varrtunk a kisebb babáknak maradékrongyokból.... ANNAK VOLT ÉRTELME, és igazi, valóságos babákkal nagyon szerettem foglalkozni... Pistike... ott lakott, ahol a nagynéném is, a nagyszüleinél, iskola után mindig hozzá is mentem, „játszani”, de reggelente iskolába menet , az ablak előtti rácsos ágyában állva már várta, mikor haladok el az ablakuk előtt, és lelkesen hadonászott kifelé a karjaival, ahogy meglátott...Nuni Nuni.. igy hivott. Nem tudom, mikor örült nekem utoljára ennyire valaki is... (a fotón, már nagyobb, ő játékhegedűn játszik, én persze, igazin)
az unokaöcsém is, mikor visszautazni készültem tőlük, belepakolta magát a bőröndömbe, hogy vigyem magammal őt is....

nagymama ajándékai közül azokra emlékszem legszívesebben, amiket őmaga "gyártott", pl Arra a "mesefüzetre", amibe saját ké

zzel írta a meséjét, és a lapokat is ő fűzte-varrta egybe.

És kissé szivszorongva azokra a csokoládépapirokra amiket én gondosan, kisimítva beletettem az egyik nagynénémtől kapott angol nyelvű mesekönyv lapjai közé (Timothy has ideas), miután apránként megeszegettem a tartalmát, és utólag derült ki, hogy nagymama minden csokoládét továbbitott nekem, amit a fiától kapott, úgyhogy egy idő után csomagolatlan csokikat adtak neki ezt megakadályozandó...) (de küldött datolyát is, meg egyéb egzotikus nyalánkságokat) És képeskönyvet, egy olyat is, amit ha kinyitottunk 3 dimenzióban pompázott...) egy asztalra egyszer kipakoltuk az ajándékait (remélem el is küldtük neki,)

de ő, aki zongoraművész volt- annak örült volna legjobban, ha küldünk neki egy magnószalagot a hegedűjátékommal....(hegedűs fotót, persze, hogy küldtünk...) A képeslapjai is nekem szóltak, mesés, játékos szövegekkel... (pl. egy zenekar.. és a hátoldalára azt írta, hogy ha az éjjeliszekrényemre teszem, akkor muzsikálni fognak nekem... hittem-nemhittem? , ki tudja...a nagymamám egészben egy mesebeli, tündéri, jóságos lény volt!!! És játékos. Biztos játszott is volna velem, ha nem választanak el bennünket országhatárok...

Játszottunk mi az iskolában, napköziben ill a Maros parti úttörőtáborban, a magunk, akkori, "közösségi" módján: fogócska, bujócska, számháborúzás. Ugrálókötél. Labdajátékok... (bár ezt egyedül is űzhettem, az eresz alatt, a fal segitségével: egyenlőre, kétkettőre, háromhatra, hatkilencre, üsd ki tizre, tizenegyre, gyertyatartó, vaskoppantó...(?)


Azt hiszem fel akartunk nőni minél előbb.


A kártyajáték már ilyen felnőtt játék volt (bár előzményeként voltak gyerekkártyáink is: Fekete Péter, de pl.a rablórömi, már majdnem felnőtt (emlékszem, mikor már majd kiestek kezemből a felszaporodó kártyalapok, a nagybátyám nagylelkűen mindig cserélt, de hamarosan, megint csak ő állt nyerésre. Sakkban sem voltam túl erős...)

Intellektuális játék volt még az ország-város-fiú-lány-állat-növény stb. (kezdőbetűvel szavak megnevezése...)...
Logikai játék volt a torpedózás...
Körjátékok: körben állt egy kislányka, hegyek között völgyek között zakatolt a vonat...

Gyűjtöttünk – szalvettákat... aztán szinészképeket, (beragasztottam egy egyszerű sima füzetbe) – de ez már nem játék, bár szinészettel kapcsolatos játékok őrződtek meg leginkább felnőtt koromra is (ezért is lettem rendező (is), diákszinpados... és ma is sokszor úgy érzem hogy az az igazi, ahol a játék és az élet ugyanaz, sőt a szinpadi játék egy felfokozott élet. Hogy igaza van Skakespearenek-, hogy szinpad az egész világ.. és játszik mindenki... illetve ahogy egy dal mondja (majdnem ) ugyanazt: játék az élet... Csak komolyan, szépen kell játszani... ahogy J. A. is irta: ”játszani is engedd, szép, komoly fiadat.”. És akkor visszakanyarodva Szép Ernőhöz, folytatva a megkezdett sort, így kellene befejezni:

.. játszani szeretnék mostan...

Igen, még, amíg csak lehet..(ez meg már Halász Jutka)(Bródi), dal:

Ne kérdezd tőlem , hogy meddig maradhatok,
A játék vége előttem is titok
Játsszunk most együtt, amíg csak lehet
Remélem nem felejtesz sokáig el, ha egyszer elmegyek