Almavirág-sziromarcú

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú meg egy lány, akik nagyon szerették egymást. Elhatározták, ahogy csak lehet, összeházasodnak. És lesz majd egy kislányuk, angyalhangú, csengő kacagású, aranyhajú, búzavirágkék szemű, eperajkú, bájos és szép.
Teltek, múltak az évek, néha úgy érezték ugyan, cammog csupán az idő, meg-megáll. De aztán egyszerre ott álltak a boldogság kapujában, jegygyűrűvel az ujjukon. Hiába, azért még mindig várni kellett. Várni katonai szolgálatra, vizsgákra, miegyébre. Lakásra is, bár ez nem aggasztotta őket oly' nagyon, akadt egy picike szoba, de akármilyen kicsike szoba is volt, volt azért benne egy rácsos kiságynyi hely még. Kellett mégis várni, álmodozni lehetett csak, meg álmodni sokat arról a szép kicsi lánykáról.
Végre eljött az 1981-es év tavasza. És beköszöntött az a nagyon várt nap, igaz egy nagyon hosszúra nyúlt nap lett, aztán egy még hosszabbnak tűnő éj, meg egy hűvös és fáradt hajnal. És akkor, a bágyadt reggeli fényben végre be is léphettek azon a kapun, a boldogság kapuján.
A lányka nem ordított úgy, mint az újszülöttek általában, nem is sírt, csak egész kevéskét, nagyon kedvesen, csendben tűrte a mosdatást, öltöztetést, hogy csinos legyen, amikor az anyjához odaviszik. A mamája meg csak ámult-bámult, milyen gyönyörű, milyen fehér és sima az orcácskája, milyen szép ívű a szája, milyen gyönyörű, hosszú ujjacskái vannak! Igaz, az aranyhaj, a göndör fürtök még hiányoztak, de hát ami késik nem múlik, lett aztán hajzuhatag is az első kis tincsek után.
Aztán jött a fiú, az ifjú apa is. Volt nagy öröm, boldogság ! Még táncra is perdültek volna, ha lehetett volna, ha tudtak volna:) És boldogan éltek....nincs még vége, fuss el véle:)
Mese volt, igaz volt, aki nem hiszi, járjon utána.:)

Hát valahogy így. 81-ről mi mást is írhatnék? Megelőzte persze a tavaszt a nagy pocakkal totyogás a hóban, a laktanyába járás is még év elején, vasárnapi programként. Aztán már nem mertem nagyon buszozni, utazgatni, tömegbe menni, február elején úgyis elérkezett a leszerelés. Készülődtem, pakolgattam, kimostam, kivasaltam a sok kis iciri-piciri holmit, örültem annak a pár hétnek otthon, anyukámmal, élveztem a várakozást, a lélek mélyében búvó, jóleső sejtéseket, azokat a visszahozhatatlan pillanatokat, amik tényleg áldottá teszik ezt a csodás állapotot. Hónap közepére már, gondoltuk, hárman leszünk. Az a picike másként időzített, várta a tavaszt, a napot, a jó időt, hát vártunk vele mi is, hisz várakozásban már nagy gyakorlatunk lett addigra.:)
A tavasz sajnos nem volt túl meleg, vigyázva, lassan lehetett a levegőre menni, néha bizony én is belázasodtam, de aztán májusra már nagyokat sétálhattunk, közben tervezgetve rengeteget. Mert kaptunk lakást. Sajátot. Épp az első hasrafordulás napjára esett a pakolás, a szülőktől való elköltözés.
Azért nyáron nem maradt ki a Balaton se, bár már elfedte a sok év, mikor is mentünk le (utánanéztem gyorsan: augusztus 6-tól 23-ig), de az biztos, hogy került egy epermintás kerek járóka is a teraszra, diófa árnyékába a Kislánykának. Mindenkit elbűvölt a jókedvével, mindig-mindig nevetett.
Ősszel már "beszélgetett" a mi Kincsünk, persze csak babaszavakkal, és ahogy illik, ahogy teltek a hónapok, előbújtak a fogacskák, beindult a szélsebes kúszás-mászás, a felállási kísérletek, a csüccs, az első kis betegség, az elpötyögött kis szavak, jött a Karácsony, lehetett már ámulni a csillagszóró fényében, repesve örülni a színes gömböknek. Csupa, csupa apróság. Ami nekünk minden volt, csak éppen nem semmiség!
Lehet-e " leg" -et választani egy életből, lehet-e egy évet kiragadni? Mert ha lehet, nekem az 1981. a legszebb, a legboldogabb évem.

(A másik leg-évhez egy aranyhajú fiúcska fűz.....)