1976?

Két víz között voltunk, mint már annyiszor... Éppen ezért csodálom néha, hogy már 20 éve (!) ugyanazon a helyen lakom... Algériát 1976. júliusában hagytuk el, ami nem ment minden bonyodalom nélkül. Nekem akkoriban csak magyar útlevelem volt, a francia állampolgárság éppen az elutazás előtt érkezett meg mellé. Mivel dolgoztam és adót, valamint egyéb hozzájárulásokat vontak le kis fizetésemből, a kiutazási vízumot (akkor még kellett a magyar útlevélhez) csak akkor kaphattam meg, ha az összes érintett hivataltól igazolást viszek a prefektúrára, hogy a villany, gáz, lakbér, adó ki van fizetve, a lakás jó állapotban leadva stb.

A kiutazási szezámhoz az kellett, hogy az utolsó fizetésemet is folyósítsa a gimnázium igazgatója és így bizonyíthassam a levonásokat. A bökkenő itt lépett fel, és hetekig tartott. Az igazgató ugyanis haragudott rám. Az még csak hagyján, hogy hódítási kísérleteit sikerült leráznom, a konfliktus ott mérgesedett el, amikor az érettségi írásbelire rendelt be felügyelni. Arab nyelvből, melyen se írni, se olvasni nem tanultunk meg a két év alatt. Mindenki tudott franciául. A felügyeletre igazgatói szózat készített fel hármunkat, egy egyiptomi, egy szíriai kollégát és engem: nagyon résen legyünk, ezek a 18 éves (vagy több) fiúk csalnak! Miután a fiúk az írásba mélyedtek, két kollégám újságjuk nagy lepedője mögé bújt s csak én ügyeltem naív lelkiismeretességgel. Hamarosan észrevettem, hogy a hátsó sorban az egyik fiú a szomszédja lapjáról meríti az ihletet. Nem az én diákjaim voltak, egyet sem ismertem közülük. A nevét sem tudtam elolvasni. Megmondani persze nem akarta. Ráadásul egy nőnek! A női tekintélyt nehéz volt akkortájt (de lehet, hogy most is) elismertetni! Két kollégám süket füllel lapított az újságja mögött. Minimum annyit tehettem, hogy a fiút máshová ültettem, amit arabul morogva meg is tett. A dolog ennyiben is maradhatott volna.

Pár nap múlva vizsgáztam autóvezetésből és az utcán vártam a soromra 2 nő és vagy 80 férfi jelölt között. Közeledik a fiú egy társával, láttamra átjön a másik oldalról és elkezd trágár szavakkal, vicsorogva inzultálni, végül egy köpést is csak úgy tudtam elkerülni, hogy reflexszerűen félrekaptam a fejem!... A velem várakozók rendőrt hívtak, de a fiú eltűnt. Természetesen panaszt tettem az igazgatónak, s nevet nem tudván, bementünk az osztályába, és ott felismertem. Az ott divatos alattomos bosszútól tartva, arra gondoltam, hogy védekeznem kell. Összeszedtem legválogatottabb szókincsemet és levelet írtam a város legmagasabb tekintélyének, a rendőrfőnöknek! Másolatát meg elküldtem az oktatásügy felelősének (Constantine megyeszékhely) és a gimnázium igazgatójának is! Nem is sejtettem igazán, micsoda kis bomba robbant ezzel! A commissaire de police nagyon szívélyesen fogadott azonnal, de a gimnázium igazgatója már nem volt olyan kedves: közeli baráti kapcsolat fűzte az említett diák családjához. Még a fiú bátyja is bejött, hogy rábeszéljen: vonjam vissza a panaszt, a város egyik tekintélyes családjáról van szó... Nem tettem, mert eléggé felforgatott az eset. Az igazgató bosszúból visszatartotta a fizetésemet, ami viszont az egész elutazási folyamatot megakasztotta.

Hogy rövidre fogjam, végül is úgy oldódott meg, hogy igazgatóm leánykája a francia érettségit tette le egy tengerparti városban. Az egyik vizsgáztató Gilbert volt, együtt várakoztunk, s az igazgató kezét-lábát tördelve kért bocsánatot a fizetésem késéséért, s biztosított, hogy másnap kézhez kapom! Egyébként később kiderült, hogy nem is Gilbert vizsgáztatta a lányát!

Ezek után készülhettünk az útra: holmijaink egy részét el kellett adni, más részét becsomagolni és konténerbe rakni a laon-i címre. Ránk Algírban várt a hajó. Szeptembertől pedig a nyugat-berlini "aranykalicka"...