Mama főztjei

Apai nagyanyámat hivtuk Mamának... A gyerekkoromban falunak számitó Rákoscsabán éltek Papával, (apám és két testvére ott is nőtt fel a kicsiny, nagyapám által épitett házban). Nemcsak a nyári és téli szünidőket töltöttem ott öcsémmel, hanem szinte minden vasárnap odamentünk ebédre szüleimmel.

Mama sparthelton főzött, hétköznapi dolgokat, de nagyon izletesen. Három étele volt csupán, amitől világgá tudtam volna szaladni:

- karfiolleves,

- töltött karalábé (nyilván a jellegzetes szaguk irritált.. Manapság karfiolt főzök és eszem, de mindig teszek babérlevelet a levesbe, ami csökkenti a jellegzetes illatot)

- puliszka (Mama Székelyföldön született, egy Szovátához közeli faluban, ahonnan 1916-ban 14 éves korában került Pestre szolgálni – igy mesélte. A 60-as években nemigen lehetett a puliszkához kukoricalisztet kapni, de mindig vagy egy földije, vagy a belvárosban lakó nagynéném tudott venni valamelyik piacon és ilyenkor Mama boldogan főzte a puliszkáját. Mikor kész lett, cérnával vágott szeleteket, tejjel öntette le vagy paprikás hagymával ette. Én egyszer kóstoltam meg, de papir izűnek találtam. Talán nemcsak én voltam igy vele, mert emlékezetem szerint, rajta kivül nem ette senki a széles családban...)

A hétvégéken általában húslevest készitett, marhából, ami legalább 3 órát főtt a sparhelton. Külön főzte a sok-sok zöldséget és cérnametéltet, amit ő gyúrt és vágott milliméteres szélességre. A gyúrt tésztát laskának hivta, az édes sütemény-féléket pedig tésztának. A fánkja minusz két deka volt, porcukrot szórt rá és természetesen zsirban sütötte.

Nemcsak tésztát gyúrt, hanem kenyeret is dagasztott. Mivel a sparhelten nem tudta megsütni, elvittük a Farkas pékhez, az rakta be a kemencéjébe. Mama mindig kerek formára kérte a kenyeret, amit hazaérve azonnal meg kellett szegnie, mert imádtam a friss kenyérsarkot – csak úgy üresen, de ha házizsir került rá, azt maga volt a menny... Egy ilyen jókora, 3-4 kilós kenyeret aztán jó sokáig ettünk, de olyankor már kevésbé szerettem, pedig szikkadtan is finom volt, csak már nem ropogott...

Karácsonyra tonna számra sütött beiglit, de az övéhez hasonló jót soha nem ettem azóta sem. A családi szótárban nem is ezen a néven szerepel, ugyanis az öcsém annyira szerette kiskorában (is) a Mama beiglijét, hogy egyszer azt mondta neki: Mama, holnap is süssél vájglit! Szóval ez a vájgli soha nem repedt meg, alakra széles, kicsit lapos volt. A tekercsben viszont a tészta volt a legvékonyabb és legkevesebb – a töltelék (dió, mák) viszont jó vastag.. (én hülye nem kértem el soha a receptet...).

Mamáékhoz kötődnek a disznóvágás emlékei, na és ételei is. Mikor kicsik voltunk, nem kelhettünk fel a vágáshoz, de később (én legalább is) nézhettem ahogy a 4-5 felnőtt nagy nehezen lefogja a disznót, aztán a böllér... (itt abbahagyom gyenge a idegzetűek miatt). Az első számú kedvenc ételem vágáskor a rántott vér volt (fura gyerek voltam:o). A friss vért gyorsan kellett kevergetni a vájlingban, hogy a konyhába érve meg ne aludjon és zupp bele tenni a serpenyőben piruló paprikás hagymához (általábn Erzsi nagynéném reszortja volt eme étel készitése). A másik kedvencem pedig a főtt bőrke volt, ami a nyilt tüzön egy nagy üstben főtt. Volt abban a lében fej, sziv, nyelv stb.) - ezekből készült aztán a disznósajt.. A bőrke közepes, 2-3 cm kockára volt vágva és ha megfőtt, kenyérre téve, sózva, paprikázva lehetett enni. Egy ilyen vágás után egész télre volt étel a nagy családnak is (nekünk, s apám két lánytestvére családjának is): füstölt kolbász, disznósajt, szalonnák, hurkák, sütni való kolbász, zsir és persze a disznó tőke húsa is (karaj, comb stb..)

A hálószobájukban a telázsin álltak a télire eltett befőttek: savanyú uborka, paradicsom paprika, csalamádé, a gyümölcsök (cseresznye, körte, szilva – utóbbi kompótot télen főétel mellé savanyúságnak ettük...) és persze lekvárok – barack és szilva. A téli szünetben aztán vége hossza nem volt a lekváros kenyerek és a kompótok evésének...

Mama soha nem főzött főzeléket, nem vett felvágottat, főzőolajat, margarint.. Csak zsirral sütött, főzött. Vajat csak miattunk tartott, ha nála nyaraltunk, de kakaóport például akkor sem vett, hiába kértük. Ittuk hát reggelire a forralt tejet (bolti tejet sem vásárolt, a helyi téeszben árultak hetente kétszer frissen fejt tejet, amit 2 literes, fedeles, zománcos tejeskannában vittük haza,) meg a kávét (cikóriából) – a tej fölét mindig ő vette le magának, mi nem szerettük... Drága Mama, sokszor eszembe jutsz...

(Tóth Mihályné sz. Peres Ágnes, Nyárádköszvényes 1902 – Budapest 1984)