Apai nagyanyámat hivtuk Mamának... A gyerekkoromban falunak számitó Rákoscsabán éltek Papával, (apám és két testvére ott is nőtt fel a kicsiny, nagyapám által épitett házban). Nemcsak a nyári és téli szünidőket töltöttem ott öcsémmel, hanem szinte minden vasárnap odamentünk ebédre szüleimmel.
Mama sparthelton főzött, hétköznapi dolgokat, de nagyon izletesen. Három étele volt csupán, amitől világgá tudtam volna szaladni:
- karfiolleves,
- töltött karalábé (nyilván a jellegzetes szaguk irritált.. Manapság karfiolt főzök és eszem, de mindig teszek babérlevelet a levesbe, ami csökkenti a jellegzetes illatot)
- puliszka (Mama Székelyföldön született, egy Szovátához közeli faluban, ahonnan 1916-ban 14 éves korában került Pestre szolgálni – igy mesélte. A 60-as években nemigen lehetett a puliszkához kukoricalisztet kapni, de mindig vagy egy földije, vagy a belvárosban lakó nagynéném tudott venni valamelyik piacon és ilyenkor Mama boldogan főzte a puliszkáját. Mikor kész lett, cérnával vágott szeleteket, tejjel öntette le vagy paprikás hagymával ette. Én egyszer kóstoltam meg, de papir izűnek találtam. Talán nemcsak én voltam igy vele, mert emlékezetem szerint, rajta kivül nem ette senki a széles családban...)
A hétvégéken általában húslevest készitett, marhából, ami legalább 3 órát főtt a sparhelton. Külön főzte a sok-sok zöldséget és cérnametéltet, amit ő gyúrt és vágott milliméteres szélességre. A gyúrt tésztát laskának hivta, az édes sütemény-féléket pedig tésztának. A fánkja minusz két deka volt, porcukrot szórt rá és természetesen zsirban sütötte.
Nemcsak tésztát gyúrt, hanem kenyeret is dagasztott. Mivel a sparhelten nem tudta megsütni, elvittük a Farkas pékhez, az rakta be a kemencéjébe. Mama mindig kerek formára kérte a kenyeret, amit hazaérve azonnal meg kellett szegnie, mert imádtam a friss kenyérsarkot – csak úgy üresen, de ha házizsir került rá, azt maga volt a menny... Egy ilyen jókora, 3-4 kilós kenyeret aztán jó sokáig ettünk, de olyankor már kevésbé szerettem, pedig szikkadtan is finom volt, csak már nem ropogott...
Karácsonyra tonna számra sütött beiglit, de az övéhez hasonló jót soha nem ettem azóta sem. A családi szótárban nem is ezen a néven szerepel, ugyanis az öcsém annyira szerette kiskorában (is) a Mama beiglijét, hogy egyszer azt mondta neki: Mama, holnap is süssél vájglit! Szóval ez a vájgli soha nem repedt meg, alakra széles, kicsit lapos volt. A tekercsben viszont a tészta volt a legvékonyabb és legkevesebb – a töltelék (dió, mák) viszont jó vastag.. (én hülye nem kértem el soha a receptet...).
Mamáékhoz kötődnek a disznóvágás emlékei, na és ételei is. Mikor kicsik voltunk, nem kelhettünk fel a vágáshoz, de később (én legalább is) nézhettem ahogy a 4-5 felnőtt nagy nehezen lefogja a disznót, aztán a böllér... (itt abbahagyom gyenge a idegzetűek miatt). Az első számú kedvenc ételem vágáskor a rántott vér volt (fura gyerek voltam:o). A friss vért gyorsan kellett kevergetni a vájlingban, hogy a konyhába érve meg ne aludjon és zupp bele tenni a serpenyőben piruló paprikás hagymához (általábn Erzsi nagynéném reszortja volt eme étel készitése). A másik kedvencem pedig a főtt bőrke volt, ami a nyilt tüzön egy nagy üstben főtt. Volt abban a lében fej, sziv, nyelv stb.) - ezekből készült aztán a disznósajt.. A bőrke közepes, 2-3 cm kockára volt vágva és ha megfőtt, kenyérre téve, sózva, paprikázva lehetett enni. Egy ilyen vágás után egész télre volt étel a nagy családnak is (nekünk, s apám két lánytestvére családjának is): füstölt kolbász, disznósajt, szalonnák, hurkák, sütni való kolbász, zsir és persze a disznó tőke húsa is (karaj, comb stb..)
A hálószobájukban a telázsin álltak a télire eltett befőttek: savanyú uborka, paradicsom paprika, csalamádé, a gyümölcsök (cseresznye, körte, szilva – utóbbi kompótot télen főétel mellé savanyúságnak ettük...) és persze lekvárok – barack és szilva. A téli szünetben aztán vége hossza nem volt a lekváros kenyerek és a kompótok evésének...
Mama soha nem főzött főzeléket, nem vett felvágottat, főzőolajat, margarint.. Csak zsirral sütött, főzött. Vajat csak miattunk tartott, ha nála nyaraltunk, de kakaóport például akkor sem vett, hiába kértük. Ittuk hát reggelire a forralt tejet (bolti tejet sem vásárolt, a helyi téeszben árultak hetente kétszer frissen fejt tejet, amit 2 literes, fedeles, zománcos tejeskannában vittük haza,) meg a kávét (cikóriából) – a tej fölét mindig ő vette le magának, mi nem szerettük... Drága Mama, sokszor eszembe jutsz...
(Tóth Mihályné sz. Peres Ágnes, Nyárádköszvényes 1902 – Budapest 1984)
11 megjegyzés:
A puliszka juhtúróval az igazi, úgy én is nagyon szeretem :-). Anélkül tényleg nem lehet valami ízletes.
Disznóvágáskor a vér és a disznótöke (jaj, mit gondolnak most egyesek :-) ) hagymával, tojással valami isteni reggeli.
Anyukám nagyon finom töltött karalábét csinált a zsenge karalábéból. Én nem tudok olyat. A primőr "műkaralábét" meg se merem venni.
Kár, hogy szüleink, nagyszüleink nem tudják, hogy milyen meleg szívvel gondolunk rájuk. Így köszönjük meg a gondoskodásukat.
@N Zsuzsa:tudják. Én érzem...
Ha lenne valamilyen érzékelője ennek a blognak, most megtudnád, mennyire beleborzongtam, amikor Nyárádköszvényes nevéhez értem. Végig azon gondolkoztam, ki írhatta ezt a posztot (már szinte mindenkit felismerek az első mondata után), aztán a Szovátához közeli falura lettem kíváncsi, mert Édesanyám egész rokonsága sok nagynénivel, unokatestvérrel, csodálatosan jó eszű emberekkel Nyárádremetén lakik, illetve onnan származik. Köszvényes csak egy ugrás, ott is vannak (voltak) rokonok. Nagyon szerettem őket. Mára eléggé eltávolodtak a "fiatalok".
Köszvényes, Remete... szomszédos falvak (sajnos soha nem jártam arra). Lehet Akimoto, lehet szegről végről rokonok vagyunk?:o)
"Megugrott" az előző bejegyzés, amit irtam...
Peres vezetéknevűről nem tudok a családban, de minden lehetséges. :)
Az fogott meg, hogy a messzi idők és helyek váratlanul egymásba futottak.
Mama anyai ága Kósa, gondolom azok is a környékről. Egyébként valóban fantasztikus kapcsolódásokat lehet találni - ez egy előnye a netezésnek. Vissza kéne néznem, ki is irt Kormos Istvánról, meg a Móra kiadóról. Én az Európában dolgoztam, ahova Kormos bejárt - a Latin csoporthoz (Lator, Benyhe János, Poór Judit, Somló Vera). Dedikálta is nekem a Vackort (persze verses formában, belekeverve a teljes nevemet), de sajnos elkeveredett az otthon hagyott könyveink között.. Kiküldte a család, de nem azt a példányt. De ezzel még nincs vége: unokabátyám 73-ban nősült, a feleség H. Zsuzsa, akinek bátyja meg Kormos Annát, K.I. első házasságából származó lányát vette el hónapokkal korábban. Kicsi ország a mienk:o)
Jé, egyre jobb... Igaz, Kósa nem volt a családban, Kováts, Nyulas a nagyobb nevek.
A blogbeszélgető érdekes találkozásokat közvetít: egy lánnyal kb. három éve kommenteltünk egymásnál, amikor véletlen folytán kiderült, ő a Móra irodalmi vezetőjének legfiatalabb unokahúga.
Nem hiányzik az Európa? (Poór Judittal dolgoztam. Szuper volt.)
Talán igy jobb lenne a kérdés : nem hiányzik Európa?:o) A kiadót (nem a kontinenst) 1974-ben hagytam ott a Rádiós munkáért. Egyébként az egyik legjobb barátnőm (még a középiskolából) a Móránál húzott le jó néhány évet, azt hiszem a szerkesztőségi titkárságon, v. talán az igazgató titkárságán, a 70-es években volt az is. Mailben megirhatom a nevét..
Jó. Ő is ír blogot?
Biztos mélcímem:
zibellina@freemail.hu
Köszönöm!
Így alakult: Európából, sőt az Európából olyan messzire kellett menned. Követem az ottani hétköznapjaidat is.
Megjegyzés küldése