Ízemlékek

Mindjárt egy desszerttel vagyok kénytelen kezdeni, mert az egyik meghatározó ízemlékem a hamis krémeshez fűződik, amit Anyu sütött, mégpedig elég gyakran. A gyakran persze azt jelenti, hogy vasárnap, vagy valamilyen ünnepélyes alkalom tiszteletére. Szóval, a hamis krémes három tésztalapból és közéjük töltött, főzött vaníliás krémből állt, porcukorral meghintve - nagyon finom volt. Aztán ha már a süteményeknél tartunk, említést kell tennem az almáspitéről is, valamint a nevezetesebb családi ünnepekre készült tortákról, melyekkel úgy voltam, mint Gombóc Artúr a csokoládéval: kerek torta, szögletes torta, csokitorta, puncstorta, kávékrémes, diókrémes, citromkrémes torta, egyiket jobban szerettem, mint a másikat.
Nyári vasárnap délutánok csemegéje volt a görögdinnye, amit - jégszekrényünk nem lévén - a konyhai falikútba tettünk hűsölni. Egyébként gyerekkoromban hűtőszekrény helyett a szomszéd Idus néniék udvari kútját használtuk a tej, hús eltartására, másnapig legalábbis: az élelmiszereket becsomagolva beletettük a vödörbe és leeresztettük a mélybe.
Szerencsére a főzelékeket mindig szerettem, a kedvencem a spenót volt tükörtojással, hát igen, ebben kirívó gyerek voltam. :-) A főtt tészták közül pedig legjobban a káposztás kockát szerettem - és most a gyengébb idegzetűek ugorjanak egy sort - borssal ízesítve és tálaláskor kristálycukorral megszórva. Hogy ez miképpen alakult így, nem tudom, de emlékezetem szerint nem csak engem szoktattak erre a devianciára, hanem mindannyian így ettük, borssal és édesen, ma sem tudom másképp megenni.
Anyu minden nap csomagolt tízórait, amit magammal vittem az iskolába. Ez általában vajaskenyér volt, kettő összefordítva és közte szezonálisan zöldpaprikaszeletekkel, vagy csak úgy magában. De ennél sokkal jobban örültem, ha a két kenyér közé rántottát tett, pirospaprikával megszórva, ezt a szendvicset szerettem a legjobban.
Háztartásunkban a zsíroskenyér folyamatosan biztosítva volt, főleg nagymamám jóvoltából, mert ő sütötte ki a zsírszalonnából a legfinomabb zsírt a világon. A sütés bizonyos szakaszában egy kis tejet öntött bele, ettől lett az a semmihez sem fogható finom íze. Hogy mennyire szerettem az általa kisütött zsírral kent kenyeret, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még egy balatoni nyaralásunkra küldött levelében is megemlíti külön utóiratban, külön nekem:

"Jött zsírszalonna a Gyula bácsinak [ő volt a hentes], vettem 1 kilót,
lesz zsíroskenyér, Cicukám. Csókol Nagymi"

És hogy a családi étrendről is mutassak emléket, itt van egy 1961-es noteszben fennmaradt heti étrend, mely Anyu elhalványult ceruzás írásával maradt fenn. 1961. január 16-tól 22-ig tehát ilyeneket ebédeltünk:

Hétfő maradék [kár, hogy nem derül ki, mi volt előtte vasárnap az ebéd]
Kedd tojásleves, paradicsomos káposzta
Szerda bableves, töpörtyűs pogácsa
Csütörtök bableves, savanyútojás
Péntek hamis gulyásleves, túrós tészta
Szombat karalábéleves, tökfőzelék
Vasárnap zöldborsóleves, rakott káposzta

Látható, hogy egy héten általában egyszer ettünk húsos ételt, nem mondom, hogy ettől sosem volt eltérés, de az legfeljebb valami maradékból készült pörkölt vagy egyéb apróhús-feltét volt egy főzelékre. És most vettem észre a heti étrendben, amit eddig kifelejtettem: a savanyútojást, azt is nagyon szerettem. Ez egy sima lisztes rántással indul, csak több vízzel felöntve, sóval és babérlevéllel ízesítve, majd pedig bele kell ütni fejenként egy-egy tojást úgy, hogy minél kevésbé menjenek széjjel. Aztán lefedve főzni pár percig és kész. A végén pár csepp ecetet tettek bele, de épp csak hogy egy picit savanykás legyen. Egyszerű, de jó étel. Kenyeret ettünk a sűrű barnás mártáshoz és a benne lapuló buggyantott tojás-szerű képződményekhez.

Lehetne még mesélni sok mindenről. Például, hogy kicsi koromban, amikor napközben a nagyszüleim vigyáztak rám és délután sehogy se voltam hajlandó aludni, nagyapám cukros kenyérrel próbált vigasztalni. Ámbár ennek más oka is volt, ugyanis akkoriban még igencsak válogatós voltam és sokszor előfordult, hogy nem bírták belémdiktálni az ebédet, bármi is volt az. Ilyenkor aztán Nagypapa, aki ahogy tudott, úgy kényeztetett, megpróbált kárpótolni valamivel, erre szolgált a cukros kenyér, ráadásul alvás helyett. A családi szóbeli legendárium azt mondja, hogy amikor Anyu tudomást szerzett az ilyen és hasonló stiklikről, szigorúan lelkére kötötte édes szüleinek, hogy ha a gyerek nem eszi meg az ebédet, ne merészeljenek neki mást adni, hanem tegyék elé ugyanazt délután is, majd ha éhes lesz, megeszi. Ez így elég drákói rendszabálynak tűnik, de nálam bevált, mert hamarosan olyan mindenevő lettem, mint annak a rendje. Csak a tej fölét nem ettem meg soha, és a nyúlhúst, abból egy téli ünnepi vacsorán nagy baj lett, ajjaj. :( De itt most csak a szépre emlékeztem.