Ételek, életek, emlékek

Az ízek, ha nem is tudunk róla, első meghatározó emlékeink közt lehetnek, nem?
Az anyatejé, ami összekapcsolódik a biztonságot adó anyai szívdobbanással, ölelő anyai karral...
Ízek, illatok, fények, hangulatok, amiket még csak öntudatlanul észlelhettünk. A zsemlebélre kapart füstölt szalonna ízére se emlékszem, csak mondták, hogy fogatlanul is elismeréssel nyammogtam hozzá. Az egyik kézben tartott csoki, a másikban egy fej hagyma láttán meg a kiságyból lelkesen nyúlkáltam a... hagyma felé. Hogy ezek vajon meghatározzák-e a későbbi ízlést, "'gasztro"kultúránkat, ínyencségünket, nem tudom.
Aztán később, kisgyermekkorban, állandóan futva-rohanva, rengeteg dolgot "intézve" a kertben, udvaron (állítólag már togyogva is azt mondogattam valami gótbetűs nagy lexikont cipelve, hogy: sietni kell, sietni kell:) se volt nagyon idő arra, hogy az ételre figyeljek, meg hogy mit eszünk, csak kiabáltak a konyhaajtóból: ...ke! gyere, kész az ebéd! No persze szerettem én enni, finomakat, haspárti voltam nagyon is, de "farmotoros sajtkukac" lévén, ahogy Apa viccelődött velem, a lekváros kenyérrel is inkább szaladtam kifelé és másztam meg gyorsan a fákat. Amikor nagyanyikám keze alá kerültem, már kellett segíteni a konyhában, valószínű ügyetlenkedtem a sárgarépa pucolásban is, mert inkább húzott befelé az olvasott könyvhöz a szívem. Azt hinné az ember, ami nem túl érdekes egy gyereknek,(sőt még a kamasz lánynak se volt az), arra nem is figyel. Hát nem mindennel van ez így.
Amihez igazán értek (jó, általában nagyon szerény vagyok, de itt már túlzott álszerénység lenne), az a főzés. És hogy miért? Mert imádom. Mert minden fantáziám és kreativitásom kibontakozhat. Mert ebben az egyetlen dologban sikeres vagyok. Megeszik, amit főzök:))) És ráadásul még dicsérik is. Ami még ennél is fontosabb, a főzéssel emlékezem. Az ízekkel felidézem azokat, akik már nincsenek velem. Van amit sikerül utánozni, és ilyenkor kicsit visszarepülnek hozzám. (Nemrég egy nagyon örömteli családi eseményre mentünk, és csak mellékesen, tartalékként, biztonságból sütöttem-főztem ezt azt. Később jutott eszembe, talán a tudatalattim vezérelt- egy receptet anyámtól, egyet nagyanyámtól, egyet anyósomtól "csentem". Hogy ők is ott legyenek velünk valahogy.)
Az, hogy én mit is szeretek, no meg hogy annak idején, gyerekkoromban mit szerettem, mik voltak a kedvenc ételeim, azt viszont nagyon nehéz felidézni. A lényeg: nagymamáim és anya is remekeltek a konyhában, sőt dédnagyanyám is, így rengeteg különlegesen finom, egyszerű és komplikált ételt kéne felsorolnom, millió hozzájuk fűződő emlékkel. (Tán egyszer egy külön blogban?:)
Most csak próbálok valami rendszer alapján összefoglalni, felsorolni. Először is apám nagymamájáról azonnal eszembe jut egy kiflis édesség, hihetetlenül soká verte hozzá a habot, - kb. másfél órát?!- és kézzel, a fehér vájdlingban. Valami selymes, puding állagú, de százszorta lágyabb csokis krém került a kiflikre, a hab alá, aztán be a sütőbe. Nincs róla recept :((( Na és azok a művészien csíkosra hámozott körte meg barack befőttek, ahogy a hűvös tisztaszobában rendben sorakoztak a szekrény tetején, üvegeik közt illatoztak a birsalmák. Nagymama (én sem dédinek hívtam) kakaós kevertjét sokszor megsütöm, érdekes, nála sosem kóstoltam, a receptet a menyétől, az én nagymamámtól kaptam már felnőttként:)
Aki meg szemfényvesztő gyorsaságáról volt híres. Egyszer hozzá érkezve kipakoltunk, levetettük a kabátokat, a cipőinket, ő meg ezalatt, ennyi idő alatt ki is sütött egy tepsinyi krumplis pogácsát. Fel is faltuk, forrón. Mindenféle finomat főzött, ami elsőre most eszembe jut, az a főtt marhahús, rezgő cupákkal, a meggyszósz szép színe, a reggel illata piruló friss kiflivel, párizsi kosárkával, meg az aranygaluska borsodóval, szekrény mélyén a rejtett bonbonok és csokik, a házi főzött fagyi, meg az az igazi lőrinci stifolder, nem ettem annál finomabbat sehol. Na és sajtos kekszet máig sütök, tőle tanultam, 7-8 tepsinyi adag is képes elfogyni belőle:)

Anyai nagymamámmal kapcsolatos étel-emlékeim közül csak szemezgetni tudok, mert annyi, de annyi van, hisz nála, vele sokáig együtt éltem. És bármilyen ínséges idők is adódtak néha, a "táplálásomra" különös figyelmet fordított, fontos volt, hogy elegendő gyümölcsöt, zöldséget, stb-t egyek. Hogy megfelelően fejlődjek, egészséges legyek. Hogy nagyra nőjek? - na az nem volt cél, az ment magától:)
Minden tavasszal az első pár szem epret Nagyanyi hozta a városból, a piacról, sőt a kis csomóba kötött korai cseresznyét is. Különleges csemege volt, pedig az a májusi cseresnye még nem túl édes, inkább vízízű, de egy kisgyerek örömét ez nem árnyékolja be.Felejthetetlenek az egyszerű ételei is (halászlé, egybesült hús, ennek a megmaradt kocsonyás zsírja kenyérre kenve, citromos teával és mesével, az aztán a királyi vacsora!, töltött káposzta, cvekedli, gyúrt tészta a paprikás csirkéhez, cukorborsó főzelék, (igazi pirított cukros-besameles!!), meg a különlegességei is: a velővel, gombával töltött palacsinta, a rengetegféle, hihetetlenül finom és könnyű sütemény, kranczlik, túrós, meggyes piték, a sajtosok, stanglik, narancs meg dobostorták (12-14 leheletvékony lapból, szájban olvadó krémmel, glazúrral), kávé és csokilikőrök (hmm, bár kislányként csak belekóstolhattam picikét), pehelykönnyű grízes-meggyes rétesek – befejezhetetlen a sor, annyi íz, illat, emlék bukkan elő.
Ahogy nagymamám se tanult főzni (akit kislányként 10 évesen a történelem elszakított Erdélyben élő családjától), Anya se. (Jó, hát én se tanultam :).
Mégis, Anya mindent tudott! Megfőzött, megsütött, amit csak akart. Lett légyen az 100 kg (nem tévedés, száz kg!) paprika savanyúnak eltéve télire, vagy extra vendégnek készített sokfogásos vacsora, vaddal, hallal, arab előételekkel, és "Vízvári Mariska" különleges desszertjével. A spanyolszéltorta, ami csak neki sikerült, és mindig, bármikor pillanatok alatt, szinte üres hűtőből varázsolt vacsorák, csupa-lelemény ebédek, a csúsztatott palacsinták: a csirkés-tejfölös, meg a fenséges, tortákat leköröző diós-csokis. Habkönnyű piskótarolád, megismételhetetlen ízű hústöltelékkel, olajban kisütött réteslap-borítékok tele mindig más belevalóval, scsorbák, raguk, sültek, sora…És a fűszermánia, továbbfejlesztve a paprika-só-bors-majoránna-kömény-babér irányvonalat tárkonnyal, kakukkfűvel, kurkumával, miegyébbel.
Hogy is mesélhetném el, mit szerettem kiskoromban? Hogy választhatnék annyiféle étel, íz közül?
Azt viszont könnyű felsorolnom, mit nem szerettem.

Ti is megírtátok már, pl. a tej fölét, amitől kirázott a hideg, bár csak a kakaóm tetejéről borzasztott el. Mert kb.16-17 éves koromig képtelen voltam a sima tejet meginni. Pedig nincs gyönyörűbb a frissen fejt habos tejnél, ahogy a kis literes kék zománckannámba öntik a sajtárból, örültem, ha mehettem este tejért. De meginni! Pfúj.
Szóval a tej és a savanyú tojás leves, meg a kelkáposzta-főzelék, ez utóbbi ugyan nálunk sosem készült, szerencsére, mert a szüleim mindketten utálták (gyerekkorukban mégis muszáj volt megenniük). A paradicsomos káposztát se kedveltem túlságosan. Ennyi.

Más minden jöhetett.
Kedvencem azért akadt, ha nagyon igyekszem, ki tudok pár ételt emelni. Spenót palacsintatésztás bundáskenyérrel, tojásos nokedli fejessalátával, főtt marhahús meggyszósszal, vagy fokhagymaszósszal, rántott karaj őszibarack befőttel (meggyel se rossz). A nagyanyi-féle diós pite, Anya "dandy" tortája.
Azért az ételek réges-régi ízénél mára már inkább a hozzáfűződő emlékek, hangulatok, pillanatok a fontosak. Ezekre oly jó ráeszmélni, ha felidézem őket.
A közös, kissámlis, rádiózós-traccsolós málnaszedés meg az édes gyümölcsszörp leve, ahogy felhabzik a szódától, ahogy télen is visszahozza a nyarat; ahogy anya a tiszta abrosz fölé hajolva pötyögteti a rétes tésztájára az olvasztott zsírt; ahogy lenyűgözően gyorsan vágja a mákos tésztának valót, a karácsony tűlevél,-vanília és porcukorillata, a konyhaasztal alól, az óriási piros-sárga halomból lopkodott paprika frissessége, .... megannyi kép, megannyi érzés. Megannyi pillanat, múltat felidéző.