2011. július 31., vasárnap

„Ugyan, édes komámasszony, miért kend olyan…”

Nászuram, Brúnó története. Gyerekkorában válogatós francia volt. Majd a II. vh. idején megismerkedett az éhséggel. Sokan – ők is – az erdő sűrűjében krumplitermesztéssel kísérleteztek, hogy legyen valamiféle táplálékuk. Mint mondja, a háború vége óta mindent megeszik.
Az én gyerekkorom kicsit hasonlóan alakult. Persze nemcsak az enyém, hanem sokunké, akik Budapesten laktak a háború után. A tarhonyatermés el-elmaradt az elvárttól a flaszteren, macskakövön. Abban az időkben, amikor a visszaélések miatt a hentesnél tábla hirdette: „Levágott felvágott-jegyet nem fogadunk el!”, az ember fia-lánya megevett mindent, s még mást is evett volna. Nyolcadikos koromig az iskolaorvos az asszisztensnek engem vizsgálva minduntalan ezt diktálta: „gyengén táplált, alulfejlett”. Szerettem volna kikérni magamnak ezt a sértést, de nem lehetett. Utólag belátom: talán igaza is volt.
Elég sokan elég sok zsíros kenyeret ettünk hagymával és anélkül. A szikkadt kenyeret se vetettük meg, ettük fokhagymás pirítósnak, huszár-rostélyosnak (így hívtuk a zsírban, olajban kisütött kenyérszeleteket), ettük bundásnak tojásban meghempergetve.
Amit gyerekkoromban nem ismertem: mangó, ananász, igazi kakaó, tíz éves korom előtt nem ismertem az amerikai mogyorót, a banánt. Talán narancs se igazán szerepelt a menünkben.
Ami ínyencségek adódtak, többnyire faluról érkeztek: ordasajt, édeskés juhsajt, szárazkolbász, különféle gyümölcsök, cseresznye, meggy, szilva, dió.
Anyánk abból főzött, ami rendelkezésére állt, és igyekszem hozzátenni, hogy előbb-utóbb heten testvérek és ők ketten alkottunk egy családot. Anyánknak pedig időről időre valamennyiünk száját valamivel be kellett tömnie. Szerettem a grízpudingot. Ez igazából karamell alapra tett tejbedara volt némi gyümölcsbefőttel gazdagítva.
Szegény feje sokszor részesült abban a meglepetésben, hogy az elkészített pecsenyezsírt kimártogattuk a hús mellől, mert jóízűnek találtuk.
A tej a maihoz képest minőségi volt (a tartósítás előttig folyamatosan).
Ínyencségnek számított a madártej, a sokféle házi sütemény. A non-plusz-ultra, a rétes, a hájas-lekváros-porcukros gyönyörűség, a fánk. Most összefutott a számban a nyál.
De a rácsos linzer is vissza-visszatérő kulináris élvezetnek számított.
Szerettem a smarnit (nyögvenyelő, császármorzsa, kinek mi), a krumplis tésztát (granadírmars, gránátos kocka). Később megkedveltem a szalontüdőt zsemlegombóccal. Vissza-visszatérő módon készített anyánk „göngyölt marhá”-t. Ez talán felsálból készült. Kloffolás után mustárral, fűszerekkel, borssal stb. meghintette, majd füstölt szalonnacsíkot rakott a tetejére, hústűvel rögzítette az összetekert nyersanyagot és megsütötte. Makarónival tökéletes volt.
Érdekes módon gyerekkoromban – noha igen jó minőségű szalonnát vásároltunk a piacon – a sliced vagy kockázott bacon, mint minőség ismeretlen maradt sokáig.
Nagyon tudtam értékelni a pogácsát. El-elgondolkozom rajta, hogy miért nem törünk be ilyesmivel a nyugati piacokon. Miért, hogy pizzázik a fél világ, meg bigmekezik, hotdogozik. Miért nem eszi a lángost, a pogácsát, a kiflit és a császárzsemlét, a tócsit, székelygulyást.
Máig azt gondolom, hogy volna rá kereslet, ha valaki megnyergelné a témát.
Befejezésül muszáj megjegyeznem, hogy sajnos nekem minden ízlik, és ez meg is látszik a termetemen. Mint szoktam emlegetni, eredményesen fogyni a soványak tudnak, azért soványak, a kövérek nem tudnak fogyókúrázni, azért kövérek.

Minthogy pedig minden ízlik, nem hozhatom elétek a könyvtárnyi szakácskönyvek anyagát. Inkább csak néhány ételfélét próbáltam „megszólaltatni” mintegy ízelítőül, hogy lássátok, én is ettem mindig valamit, különben már régen éhen haltam volna. (Na jó, előbb szomjan.)

15 megjegyzés:

Samu írta...

A smarni (császármorzsa) tényleg nagyon finom. Azt én is szeretem.

klaribodo írta...

Amit itt felsoroltál, mind nagyon finom. Mi is ezeket ettük a háború után, csak nem ilyen költői neveken. Téli vacsorákon volt "zsírbapirítós" ősszel befőzött paprikalekvárral. A teába az irigy felnőttek kaptak rumot. Nekünk tejjel adták.

KapitányG írta...

Narancsot '56 után láttam (és ettem) először, valamilyen segélycsomagból. Hogy milyen lehet az íze, azt addig csak elképzelni tudtam: anyám sárgarépából és cukorból készített valami citromlével megbolondított édességet, arra mondtuk, hogy narancsízű.

KapitányG írta...

Pirított gríz, baracklekvárral. Mond valakinek valamit?

stali írta...

Jelen!

mick írta...

(Nem is annyira)meglepően hasonló kulináris élményeink vannak. :)
Pirított dara. Persze hogy. Épp úgy készül, mint a darázstészta, csakhogy elmarad a laska, helyette lekvár dukál rá, esetleg kristálycukor.

aliz2 írta...

a grizes tésztát baracklekvárral csináltak a gimimenzánkon, még pár éve is:)(csak azóta megszűnt a gimimenza, de talán most is úgy csinálnák...:)

Samu írta...

Grízes tésztát baracklekvárral mi manapság is szoktunk kapni ebédre a munkahelyemen.

KapitányG írta...

A grizestésztát porcukorral szeretem, lekvár nélkül, a piritott grízt cukor nélkül, lekvárral. Olykor még most is meglepem magam vele :)
A "zsírbapirítós" a Nagyszakácsiban töltött nyarakhoz kapcsolódik, itthon a platnin pirított ment, jó fokhagymásan.

rhumel írta...

Pirított gríz, meggybefőttel!Hmm. Ha beteg voltam és a keksz, főtt krumpli napot már elhagytam, kaphattam ezt a csemegét.:)

mick írta...

Annyian írtatok a pirított daráról, hogy elhatároztam, holnap az lesz ebédre.
Baracklekvárral.
:)

Samu írta...

Az volt?

mick írta...

Igen.
Nem igazán lehet elrontani. Baracklekvárral kitűnő volt.
Csak kissé sokáig kell kevergetni, hogy veszítsen a víztartalmából a nyakon öntött pirított dara.
Azért megérte.

Rozsa T. (alias flora) írta...

Osztom madártejes emlékeidet is!
A fánk (szalagos) apai nagynéném verhetetlen specialitása volt! Anya nem is merte felvenni a kesztyűt!
Déli gyümölcsöt (narancsot) csak legfeljebb egyet kaptunk karácsonyra, azt is később. Néha eszembe jut, amikor elmegyek az egész évben tornyosuló banán- és narancshegyek mellett!
A "cicfara" viszont 4-5 éves koromban visszacsalogatott az életbe (a penicillin-injekció után, természetesen)...

mick írta...

A fülemben cseng a zöldséges standnál százszor hallott szöveg.
Érett banánt adjon, mert betegnek lesz. A fél ország „beteg” volt, betege annak, hogy esetleg zöld banánt mér a boltos a papírzacskójába.