„Ugyan, édes komámasszony, miért kend olyan…”

Nászuram, Brúnó története. Gyerekkorában válogatós francia volt. Majd a II. vh. idején megismerkedett az éhséggel. Sokan – ők is – az erdő sűrűjében krumplitermesztéssel kísérleteztek, hogy legyen valamiféle táplálékuk. Mint mondja, a háború vége óta mindent megeszik.
Az én gyerekkorom kicsit hasonlóan alakult. Persze nemcsak az enyém, hanem sokunké, akik Budapesten laktak a háború után. A tarhonyatermés el-elmaradt az elvárttól a flaszteren, macskakövön. Abban az időkben, amikor a visszaélések miatt a hentesnél tábla hirdette: „Levágott felvágott-jegyet nem fogadunk el!”, az ember fia-lánya megevett mindent, s még mást is evett volna. Nyolcadikos koromig az iskolaorvos az asszisztensnek engem vizsgálva minduntalan ezt diktálta: „gyengén táplált, alulfejlett”. Szerettem volna kikérni magamnak ezt a sértést, de nem lehetett. Utólag belátom: talán igaza is volt.
Elég sokan elég sok zsíros kenyeret ettünk hagymával és anélkül. A szikkadt kenyeret se vetettük meg, ettük fokhagymás pirítósnak, huszár-rostélyosnak (így hívtuk a zsírban, olajban kisütött kenyérszeleteket), ettük bundásnak tojásban meghempergetve.
Amit gyerekkoromban nem ismertem: mangó, ananász, igazi kakaó, tíz éves korom előtt nem ismertem az amerikai mogyorót, a banánt. Talán narancs se igazán szerepelt a menünkben.
Ami ínyencségek adódtak, többnyire faluról érkeztek: ordasajt, édeskés juhsajt, szárazkolbász, különféle gyümölcsök, cseresznye, meggy, szilva, dió.
Anyánk abból főzött, ami rendelkezésére állt, és igyekszem hozzátenni, hogy előbb-utóbb heten testvérek és ők ketten alkottunk egy családot. Anyánknak pedig időről időre valamennyiünk száját valamivel be kellett tömnie. Szerettem a grízpudingot. Ez igazából karamell alapra tett tejbedara volt némi gyümölcsbefőttel gazdagítva.
Szegény feje sokszor részesült abban a meglepetésben, hogy az elkészített pecsenyezsírt kimártogattuk a hús mellől, mert jóízűnek találtuk.
A tej a maihoz képest minőségi volt (a tartósítás előttig folyamatosan).
Ínyencségnek számított a madártej, a sokféle házi sütemény. A non-plusz-ultra, a rétes, a hájas-lekváros-porcukros gyönyörűség, a fánk. Most összefutott a számban a nyál.
De a rácsos linzer is vissza-visszatérő kulináris élvezetnek számított.
Szerettem a smarnit (nyögvenyelő, császármorzsa, kinek mi), a krumplis tésztát (granadírmars, gránátos kocka). Később megkedveltem a szalontüdőt zsemlegombóccal. Vissza-visszatérő módon készített anyánk „göngyölt marhá”-t. Ez talán felsálból készült. Kloffolás után mustárral, fűszerekkel, borssal stb. meghintette, majd füstölt szalonnacsíkot rakott a tetejére, hústűvel rögzítette az összetekert nyersanyagot és megsütötte. Makarónival tökéletes volt.
Érdekes módon gyerekkoromban – noha igen jó minőségű szalonnát vásároltunk a piacon – a sliced vagy kockázott bacon, mint minőség ismeretlen maradt sokáig.
Nagyon tudtam értékelni a pogácsát. El-elgondolkozom rajta, hogy miért nem törünk be ilyesmivel a nyugati piacokon. Miért, hogy pizzázik a fél világ, meg bigmekezik, hotdogozik. Miért nem eszi a lángost, a pogácsát, a kiflit és a császárzsemlét, a tócsit, székelygulyást.
Máig azt gondolom, hogy volna rá kereslet, ha valaki megnyergelné a témát.
Befejezésül muszáj megjegyeznem, hogy sajnos nekem minden ízlik, és ez meg is látszik a termetemen. Mint szoktam emlegetni, eredményesen fogyni a soványak tudnak, azért soványak, a kövérek nem tudnak fogyókúrázni, azért kövérek.
Minthogy pedig minden ízlik, nem hozhatom elétek a könyvtárnyi szakácskönyvek anyagát. Inkább csak néhány ételfélét próbáltam „megszólaltatni” mintegy ízelítőül, hogy lássátok, én is ettem mindig valamit, különben már régen éhen haltam volna. (Na jó, előbb szomjan.)