Örök barátság

Majdnem lemaradtam ezzel a szép gyermekévvel, a 67-essel!
Pedig egy nagyon-nagyon fontos találkozás, és az abból származó életre szóló barátság született akkor, tél végén. Nem mondhatok szerelmet, pedig ez a szó fejezné ki igazán az érzelmeimet, csak hát...:)
Egy februári hétvégén kirándultunk a szüleimmel, Skikda volt az útirány. Odaérve a Stora nevű helyen megálltunk, hogy lemenjünk a partra. És ott megláttam ŐT. Felejthetetlen pillanat. Ez az a bizonyos meglátni és megszeretni. Mit megszeretni, imádni, lelkesülten rajongani ÉRTE. Pedig nem is azt a gyönyörűséges, csodakék arcát mutatta éppen. Tajtékzott, hullámkarjaival csapkodta-paskolta a sziklákat a szélben. De nekem ez nem számított, én már láttam, benne örök barátra találtam. Ahogy a szüleim meséjéből tudom, keresztülfutottam a homokon, leguggoltam a kiérkező, már csendesebb habokhoz, és azt mondtam: "Gyere ide Kisbarátom!" - Hát igen, Ő volt az, a Földközi-tenger! :) Jó, jó, nem túl kicsi, de ha egyszer elneveztem, rajta maradt a Kisbarátom név:)

"A víz, amelyet érintesz, az első érkező és elfutó hab életedben." Akkor még fogalmam se volt, ez a Leonardo gondolat mennyire fontos és meghatározó lesz, mennyire pontosan ad vissza egy összetett, nagyon belső érzést, amit hosszabban, bővebben nem lehet kifejteni, kifejezni. A víz, amelyet érintek, amit ha meglátok, azonnal érintenem kell, beleszaladni mezítláb, kagylók, kavicsok után kutatva. Kár, hogy olyan messze van...

Előző év novemberében utaztunk ki Algériába, ínséges és nehéz körülmények közt teltek a hónapok, se rendes lakás, se fizetés, se iskola- de valahogy aztán a következő év elejére rendeződtek így-úgy a dolgok, lett egy kis "Quatrelle " is, ezért tudtunk végre elmenni a tengerhez, meg Timgadba, Gelmába. Szerencsémre gyorsan orvosoltuk az előző évi helyhezkötöttséget. Bár míg ezt leírtam, az emlékezetem homályából most az bukkant elő, hogy a csudákat volt nekük 67-ben autónk. Csak S.Pali bácsiék furikáztattak minket, a naagy fekete 403-as Peugeot-val. Hisz Apa fizetést se kapott, nemhogy autóra, benzinre se lett volna dínárunk, 68-ra lett a kis Renault-nk. Csak hát összefolynak azok az évek, az algériaiak.:) Is. Drága nagybátyám szerint ugyan most már - sajnos - azt mondok a múltról, amit akarok, nincs aki helyesbítse, kiigazítsa, cáfolja netán.:)

Tehát 67 elején iskolába kerültem, mivel a többi magyar gyerek sulijában, a Victor Hugo-ban nem volt hely, apácákhoz, ráadásul elsőbe, a legkisebbekhez. Már 10 évesen a kortársaim közül is kilógtam, hát még a kicsik közül. Szerencsére 1-2 hét után már a sajátjaimmal ülhettem egy padban, írni/másolni, olvasni, ha nem is igazán értettem a francia szót, biztos hamar megtanulhattam, a számtan szöveges példáit is sikerült kiszámolni, hibátlanra sikeredett mindig, vicces, hisz fogalmam se lehetett a feladatról, csak a számokkal variáltam, aszerint, ami az épp tanult anyag, műveletsor volt. Nagyon másra nem is emlékszem az iskolából, de az oda és visszautat nagyon élveztem. Reggelente a szomszéd francia családdal mentem az "árkádos" utca végéig, onnan a soeur-ökhöz, késő délután haza gyalog a Bréche-en át, és pont taxival a kórházig, ezen a hídon:

Alatta hömpölygött lent a mélyben a Rhumel:)

Nos, az iskolásdi nem tartott sokáig, és hogy ne veszítsek évet, hisz itthon csak novemberig jártam negyedikbe, áprilisban hazarepültem. Egyedül! Ráadásul a gép leszállt Marseille-ben, Lyonban, majd szombat estére Párizsba értem, ahol egy 5 éves koromban, egyetlen egyszer látott házaspárnál /izgultam is, hogy fogok rájuk ismerni az Orlyn?!, Maurice bácsinál és Bözsi néninél töltöttem a hétvégét. Elvittek egy rövid városnézésre vasárnap délelőtt, sőt még Tutanhamon kincseit is láthattam, pont ott volt a kiállítás. A párizsi emlékképek máig bennem élnek, óriási élmény volt az akkor. (persze Párizs mikor nem az!:) Hétfőn már újra hazai földre léphettem, a MALÉV gépen együtt utaztam Róna Viktorral, nagy lelkesen meséltem az "esetet" nagyanyikámnak, aki már alig várta, hogy "rendbeszedjen."...:)))
Itthon aztán őrült tempóban, nagyikám kegyetlen szigora mellett pótoltam az elmaradt tanulnivalókat. (Néha még este 11-kor is újraírtam a tollbamondást.) Kicsit ugyan összetűzésbe kerültem számtanból a tanító nénivel. 6 fekete pont egy egyes volt. Nekem sorra gyűltek a mértékegység átváltás házi feladatok miatt. A hatodiknál- hiába okított a nagymamám, hogy ne szóljak, kénytelen voltam kiállni a magam védelmében. Mert 1 kg az 100 deka. De "hivatalosan'" tíz dekának tanította R. néni... Ezért nekem mindig rossz lett a megoldásom. Végül nem kaptam egyest, a fekete pontjaimat is kitörölték. T. Pityu viszont mérges volt rám, szegénytől elvették a pirosakat. Mert neki nem "súgott" otthon egy tanító néni nagymama...
Hogy mi volt nyáron? Biztos rengeteg játszottunk kis unokaöcsémmel, Mikivel a nagy kertben, segítettünk málnát, barackot, ringlót szedni, gyerek-nyár volt, talán az utolsó önfeledt, kiskori. Ősszel még a falum iskolájában kezdtem a tanévet, majd beköltöztünk a városba, októbertől bekerültem a Gyakorlóba, ezt már le is írtam 68-nál, nehéz őszöm volt, szülők nélkül, barátok nélkül, sok tanulással, kikérdezéssel és szigororúsággal. Ami nem ártott. Nem akkor, de évtizedekkel később nagy hasznát vettem, hogy helyt tudjak állni, ha nagyon szorít a cipő....