"Hova szívem-lelkem mindig visszavágyik..."

– ezt ugyan Petőfi a Kiskunságról írta, de az én szívemnek mindig is a hegyek voltak kedvesebbek, így a vágyódás is azok felé vonz.

1992. január 2-án kezdtem el a köznek az ő szolgálatát, amit kényszerű megszakításokkal azóta is nyüvök (nem hosszú ü, megnéztem (és csodálkoztam)), akkor még telve a rendszerváltás világot jobbítani akaró lendületével, hitreményszeretettel. A nyár elején szóltak, hogy lehet pályázni bajor tartományi ösztöndíjra, amit kifejezetten friss, közép-európai köztisztviselőknek írtak ki, érdekel-e. Érdekelt. A munkahelyi beleegyezést és támogatást simán megkaptam, azután már csak a Goethe Intézetben kellett egy nyelvi felvételit tenni (Isten nyugtassa Magdi nénit, mennyit küzdött velem hajdan a névelők miatt!) és egyszercsak jött a papír, hogy szeptember elsején délután 4 órára (német precizitás) legyek ott Murnauban. Azt se tudtam, hogy ilyen település van a világon.

Márpedig nagyon is van, Münchentől egy jó órányira, az Alpok oldalában, a Staffelsee partján. És a téli turizmuson kívül nagyjából abból él a kisváros, hogy van egy 200 fős Goethe-Institut-ja, amelynek a hallgatói mind családoknál laknak. Ide kerültem én is két hónapra, és ezt az időszakot életem legszebb élményei között tartom számon. Nagyon jó volt a társaság, teljesen nemzetközi, hiszen nemcsak ösztöndíjasok voltak, jó volt újra diáknak lenni, csak a tanulással törődni, és főleg és mindenek előtt: álomszép volt a környezet. Az utca végében már a hegy magasodott, megfigyelhettük, hogyan tűnik elő a reggeli párából, hogy játszik a Nap a sziklákon, milyen, ha felhő borítja be. Élvezhettük a hegy, a tópart és az erdő őszi szépségeit, bohóckodhattunk a korán jött októberi hóesésben. A hétvégéken kirándultunk ismert és ismeretlen helyekre: a passiójátékáról és kifestett házairól híres Oberammergauba, aztán Garmisch-Partenkirchenbe, a Partnachklamm lélegzetelállító szurdokába, a Duna forrásához, a Lech mezején át (rögtönzött történelmi előadás a világ ifjúságának) Augsburgba, és természetesen, a világért se hagytuk volna ki az Oktoberfestet.

Az életünk úgy zajlott, hogy reggelit bent kaptunk az intézetben az órák előtt (lám, milyen egyszerűen meg lehet oldani, hogy mindenki pontosan érkezzen :), a többi étkezésről magunk gondoskodtunk. Nagy, jól felszerelt közös konyha volt, hol külön, hol közös főzésekkel tartottuk jól magunkat, de az ösztöndíjból futotta azért étteremre is. Ketten voltunk ott magyarok, egyszer palacsintát sütöttünk a csoportunknak mázsaszámra, ízlett nekik.

Megismertük, persze, a bajor életvitelt is. Tudtuk, hogy minden rendes bajor férfi pénteken délután egy csokor virággal megy haza, az asszonyok szombat délelőtt mindig ablakot mosnak, vasárnap pedig csakis rántott hús kerülhet az asztalra. A férfiak, vasárnap, a mise után, elmennek – nem is tudom, minek lehetne mondani, nem kocsma, nem söröző, még a vendéglő se illik rá egészen – ahol némi sör és zeneszó mellett megbeszélik az elmúlt hetet. Amíg elfogadható idő volt (és azon túl is pár fokkal), kizárólag a jellegzetes, rövid bőrnadrágban, csíkos harisnyának nevezett lábszárvédőben és mezítlábra húzott félcipőben jelentek meg. A nők is viseletben voltak vasárnap.

Aztán levizsgáztunk és haza kellett jönni. Többekkel is leveleztünk még hosszabb-rövidebb ideig, de mára már elvesztettük egymást. Arra gondoltam, ha megérem a nyugdíjas kort (egyre kétségesebb, mint az agárversenyen, húzzák előttünk a nyulat) ott fogok élni :)

Ma már inkább azt fontolgatom, hogy legalább egyszer vissza kéne menni. De nem is biztos, hogy szabad. Talán már kisebbnek tűnne a hegy.