Lépteim a Levéltár hatalmas épületének ódon folyosóján koppannának. Egy oklevéllel a kezemben tartok a szobámba, kell a készülő tanulmányomhoz. A középkori Magyarország történetét kutatom, ez a kedvenc korszakom. Jó pár tanulmányon megjelent már tudományos folyóiratokban, könyvem is van, kettő.
Jaj, amikor az első előadást kellett tartanom egy konferencián! Rettentően izgultam, de jól sikerült. Aztán megszerettem ezt a műfajt is, már csak az a köteles, jófajta izgalom van bennem, ha ki kell állni az emberek elé. Tanítani is szeretek, az egyetemen vagyok óraadó. Értelmes, fiatal társaság, szeretem őket, csak mi lesz belőlük, meg tudnak-e ma élni történészként? Nem a közelmúltat, a régvoltot kutató történészként.
Nem vinnék haza gondokat, feladatokat mindennap a fejemben, csak szép gondolatokat, összefüggéseket. Az utóbbi nyolc évben nem az ötödik munkahelyemen lennék, mert vagy a hely szűnik meg vagy a munkakör. Ott lennék, ahol kezdtem, a Levéltárban. Még most is, ennyi év után is szeretném a régi iratok levegőjét, megilletődötten tartanám őket a kezemben.
A kis 16-os busszal járnék föl a Várba, hamar el is érem, barátságos is, sűrűn is jár, az épület sarkánál tesz le, igaz, néha kigyullad; és csodálkozva néznék, ha valaki a Kőbánya felé tartó, csuklós 9-esen szerzett élményeiről mesélne.
Ha nem győzködtek volna arról a tanáraim, hogy esélyem sincs az egyházi gimnáziumból nemhogy történésznek, de még a bölcsészkarra bejutni se az első évben, aztán ki tudja, meddig még!
Ha nem lettem volna félárva, és szívpanaszokkal küzdő édesapámnak nem az lett volna a legfőbb gondja, hogy minél előbb kenyér legyen a kezemben, ha teljesen magamra maradnék,
Ha egyáltalán el tudjuk képzelni 75-ben, hogy lehet itt majd mást is kutatni, mint a munkásmozgalom történetét.
Ha… erősebb, bátrabb, céltudatosabb, elhivatottabb lettem volna (18 évesen?)… - akkor most ott ülnék egy szobában és írnék, olvasnék
Így pedig ott ülök egy szobában és írok, olvasok, - csak éppen nem a hodu utu rea-t, hanem egy főkönyvi kivonatot. Hogy van-e különbség?
A velemkorúak még emlékeznek Brachfeld Szigfrid egy kedves számára, amelyikben a szavaink jelentésével játszik, és mindig meglepetve kérdezi: Hát mégis van különbség?
- Ó, csak árnyalatnyi! :)
3 megjegyzés:
Nem találom a megfelelő szót erre az írásra, de nagy együttérzéssel, szomorúsággal olvastam.
Tényleg nehéz megfelelő jelzőt találni.Mert tulajdonképpen olyan fájdalmasan szomorú történet lenne, mégsem az. És nemcsak Brachfeld Szigfrid felidézése teszi mulatságossá :) Valahogy Vackor szavai is inkább viccesnek tűnnek, afféle "élet-irónia" hatja át.
Jó ez, mert mindegyikünknek lehettek volna jobb sorsai, többféle, szebb, sikeresebb, nagyszerűbb életpályája. De ez a "ha" csak játék kell, hogy maradjon. Az igazi életünkben kell megtalálnunk a szépet, a jót, sikert, és a belső nyugalmat. Lehetőleg derűvel. Vackornak, úgy érzem a fenti soraiból, ez sikerült..:)
Köszönöm, rhumel :)
Megjegyzés küldése