Hahaha:)

Itt ez a kérdés, mi lett volna ha... Sírhatnék sokat ezen, de inkább hahotázom:)
1. Hogy miért szomorú ez? 2.Vagy miért is oly nevettető? Mert az élet már csak ilyen, hol sírunk, hol nevetünk. Néha kínunkban, az igaz...
1.
Olvasva Alizt, ahogy ő is írja : " ehhez képest a többi "mi lett volna ha" csupán részletkérdés". Tökéletesen igaz, az élet-halál kérdések mellett eltörpülnek, hétköznapi kis semmiségekké válnak a" mi lett volna, ha" feltevéseink...
Azok a választások, döntések, sorsfordulók , amik nem rajtunk múltak, amik visszafordíthatatlanul megváltoztatták az életünk menetét, ráadásul veszteségeket szenvedtünk el miattuk, kesergésre, sok-sok sírásra adtak okot. Ami mély bánatot hordoz, azt úgysem felejti az ember, de több-kevesebb sikerrel kénytelen elfogadni és élni tovább. Tudom, és nem is ágálok ellene, mert értelmetlen lenne,- tönkretenné azt, ami örömöt, szépet, jót adott a sors,- de minden napunkban benne van, ha nem így történt volna, más lenne...
Mondok egy példát, a legeslegebbet: ha Apa élne, ha élhetett volna még tovább, a gyerekeim gyermekkora egészen más, sokkal, de sokkal teljesebb és az enyémhez hasonlóan gyönyörű lehetett volna. Ez most, 26 év után is biztosan így van, annyira hatással van az egész életünkre, hiába nőttek fel és állnak már a saját lábukon. Nekem örökké hiány marad, hogy nem ismerhették egymást. A másik három nagyszülőt is oly' hamar elveszítették, de velük/róluk azért kicsit legalább gyűjthettek emlékeket.

Érdekes eljátszani a gondolattal, ha felmenőim sorsa másképp alakul, nem is lennék :)
Ha apai nagyanyám nem mászik fel a jegenyefára, s addig onnan le nem jön, mig a Jankóhoz nem engedik feleségül, ha Váradról nem kerül anyai nagyikám a kecskeméti angolkisasszonyokhoz, ha Erdély közben nem szakad el, ha jóval később ki így, ki úgy menekülve és bújdosva, mégis odavesznek mind a háborúban. Ha apám és nagybátyám nem kerülnek egy osztályba a Piusban, ha 54 szilveszterén mégsem szöknek meg a szüleim, hogy titokban összeházasodjanak, és így tovább....
Ezek nem az én mi lett volna kérdéseim, ezek csak afféle megelőző "ha" -k.
2.
Ahogy a sajátjaimon végigszaladtam gondolatban, arra jöttem rá, az én fordulópontjaim közt egyetlen érzelmi jellegű sincs! Vajon azért, mert a lelki, érzelmi döntéseimben sose tántorított el a racionalitás? Mert vajon a szívemre hallgattam?! Lehet :) Mindenesetre a sors fintora, hogy ötévesen arra a kérdésre, kinek adnám Párisz helyett az aranyalmát, azt feleltem megilletődve: a legokosabbnak!
Szóval az én "mi lett volna ha" mondatfolytatásaim mind szellemi és intellektuális sikertelenségekről szólnak:)
Na ezen kell nekem hahotázni!
Mert ha 11 évesen nem jövök haza Algériából, megtanulok jól és szépen franciául, sőt tán arabul is, lett volna belőlem külföldi tudósító, vagy egy sokat utazó, sok nyelvet beszélő, nyelvtudásából élő valaki. De ha kint maradok a szüleimmel, később nem vonták volna be az útlevelem, Apa lehet, elfogadja a kölni nagy gyógyszergyár állásajánlatát, én meg valami svájci intézetben tanulok, vagy ilyesmi, és ki tudja, mi lett volna belőlem, lehetett volna bármi? Na nee.:)
Ha 8.után mégis angol tagozatra megyek, és nem a kémiáért lelkesedek (ami aztán jól megkeserítette az életem:), ha a gimis évek alatt merek bölcsészkarra készülni, lehetett volna belőlem tán dramaturg, műfordító, de annyi bizonyos, valahol az irodalom környékén találtam volna meg önmagam.
Ha tanárképzőre megyek az orvosi helyett, követve az anyai ág családi hagyományait, mondjuk magyar-német szakosként tanítanék.(Ha taníthatnék)
Ha a nagy döntés, az 1978-as után -majd ott megírom:)- időben megnyitják azt a könyvtárat, ahol munkát kaptam volna, elvégzem a könyvtár-magyar szakot, levelezőn, Szombathelyen (ki tudja, még imádott régi magyar tanárommal is találkoztam volna ott), és olyan munkám lenne, ha lenne, ami könyvekhez közeli.
Ha a gyes után is maradok a röntgenben, na akkor egész mást csinálnék, de talán azért nekem valót...
Lehetne ezt a" milenneha" sorozatot folytatni még.
Ha nem lenne ez bőven elég:) Hahaha! :) Csak kacagnom kell, mennyi sikertelenség, mennyi elbaltázott dolog van az életemben. Az a fura, de ez nagyon is jó, hogy mégis, mindezen dolgok nem léte, beteljesületlensége ellenére jól vagyok!:)
Ahogy Piaf se bánta: "Je ne regrette rien".