...ha? (ha)

ha apámat nem helyezik Makóra - átmenetileg - a bíróságra annak idején, és nem anyu nagynénikéjénél lesz albérlő, akkor nem ismerheti meg anyukámat, nem szerethettek volna egymásba, és házasságkötésük után pont 9 hónappal : 1943 január 11-én nem születhettem volna meg...

ha másfél évesen aszegedi téglagyárban a három vonatszerelvény közül nem pont abba kerülünk, amibe, akkor 1 évvel később, nem jöhettünk volna vissza anyukámmal a deportálásból (Theresienstadtból) Budapestre, ahol nagymamával és nagybátyámmal hiába vártuk vissza apukámat a bori munkaszolgálatból, mert ő meg valószinűleg a rosszabb (erőltetett) menetbe került (az első lépcsőbe), és onnan alig tértek haza...

ezek nem rajtunk múló választások voltak, de /és "csak" élet-halál múlt rajta...

ehhez képest a többi "mi lett volna ha" csupán részletkérdés

bár a mi életünk és hazatértünk anyukámon is múlott, ha ő nem neszeli meg (német tudása segitségével) már a deportálásban, hogy őt és engem tovább akarnak szállitani, és (nem éppen valami szanatórium- vagy üdülőféleségbe), és ha nem kéri, hogy maradhassunk, s vállal éjszakai gyári munkát... akkor se jöhettünk volna haza, mert akkor Auschwitzba vittek volna, ahonnan nemigen volt visszaút...

ha nem lett volna német nevelőnője, és nem tudott volna olyan remekül németül, amit viszont én épp az ismert okokból averzióval kerültem (csak 1 évet tanultam a gimiben, rendkivüli nyelvként...) a kötelező az orosz volt, mellette mi latint tanultunk... s ha épp 1961-ben indult volna latin szak az egyetemen, arra jelentkezek, de mivel épp abban az évben nem indult, maradt az orosz nyelv a magyar mellé... amit viszont - ismert okokból - az 1989-es rendszerváltás után már nem lehetett tanitani, s ennek lettek is némi magánéletrajzbeli következményei ... (félbemaradt angol átképzéssel, óvodáskori gyerek mellett...)

de ne menjünk ilyen előre... a pályaválasztást illetően... mindig is a művészetek vonzottak, - ezért is "maradt" az irodalom végül is a stabil választott szakom, (mit művészeti ágként kezeltem), de addig....: főleg a zene volt az, ami lehetett volna életpályám is. (nagymama (Berlinben végzett zeneakadémiát) zongoraművész volt, majd magánénektanár, apukám a budapesti Opera énekkarában statisztált egyetemi évei alatt, országos dalszerző pályázatot nyert), én hegedülni tanultam kiskorom óta (mert zongoránk nem volt, a háboru éveiben a Bösendorferünk "eltűnt" Ha nem igy lett volna, zongorát tanultam volna...)... felvettek a konzervatoriumba, a gimnázium mellett oda is (be)jártam (Makóról Szegedre vonatozgatva) (a hegedű volt a főtanszakom, mellette zeneszerzésre is tanitottak, összhangzattanra - zeneirodalom, szolfézs... )...aztán az érettségi évében megszakitottam a konzi tanulmányaim, 1 évre halasztást kértem, de később mégse ott folytattam, mert felvettek a szegedi egyetem bölcsészkarára. HA nem vettek volna fel, folytattam volna a konzit... és a zene lett volna az élethivatásom.... (csak zárójelben jegyzem meg az ismétlődést: lányom is felvették a konziba, ő már zongorázott, de ő már el se kezdett járni - a gimi mellett a konziba)

Én a bölcsészkarban csalódtam. 2. év elején - titokban- felvételiztem a szinművészeti főiskolára. (Jól szavaltam, tagja voltam a városi kisérleti szinpadnak is - de a felvételin, az egyik szót a Radnóti Levél a hitveshez c. versében hamisan mondtam (a "szeretsz-e"-t)-- mert visszacsengett jóhallású fülemben kisérleti szinpadi társam versmondása, és az én számon véletlenül az ő hanghordozása csúszott ki, éreztem, hogy ez végzetes, Sulyok Mária le is állitott... HA nem igy történik.... szinész lehettem volna?...: mindenestre többször is majdnem közeli kapcsolatba kerültem a szinházzal: később már rendező akartam lenni, (akkoriban oda csak egy diploma után lehetett jelentkezni) HA Marton Endre (a Nemzeti Szinház akkori főrendezője, még a régi Nemzeti Szinház épületében) nem beszél le róla 21 éves koromban, mondván, hogy NŐnek semmiképp nem ajánlja.... akkor talán rendező leszek? Később az IS lettem, igaz csak "B" kategóriában , s már tanárkáént, s "csak" a Népművelési Intézet által szervezett tanulmányok révén... diákszinjátszócsoportvezetőként... Országos versenyeken vettünk részt, eredményesen, de objektiv nehézségek miatt abbahagytam, pár év után. HA nem teszem.... De már egyetem után is kezdhettem volna a pályám a Szinházi Intézet (később lett szinháztudományi)

munkatársaként (gyakornokaként, de mivel egyelőre csak 6 hónapos szerződéssel, tehát némi bizonytalan kimenettel....és mivel (betegeskedő) anyukám nem akartam egyedül hagyni Makón - igy visszajöttem abba a gimnáziumba tanitani - ahova magam is jártam (meg még ő is, meg aztán a lányom... ő viszont már Pesten él, - ott van férjnél - még ha Szegeden is jár(t) doktori iskolába , modern magyar irodalomból - de már Pesten, a Bartók Rádióban szerkeszt Irodalmi Újságot..., rengeteget publikál, mindenféle tudományos és szépirodalmi és publicisztikai műfajban, irodalmat szervez,)- tulajdonképpen -akaratlanul is - azt éli, amikről én csak álmodozhattam (volna)... erre mostanában jöttem rá... pedig nem én tereltem erre az útra... vagy lehet, hogy kicsit mégis...? benne...? lehet hogy átörökitjük a vágyainkat is...?: ha csak a publikációi sorát és helyét nézem, és egyebeket is, - felül is múlja...) Ha én nem hagyom lebeszélni magam a (szép)irásról még huszonegynéhányévesként, a Szépirodalmi Kiadó egy lektora által, aki -külföldön játszódó- regényem birálatába ilyen ellenérveket sorakoztatott fel, hogy capucino nincs, csak kapuciner , ... akkor talán irtam volna további regényeket is?.... HA publikálhattam volna...? (ha nem mondja egy folyóiratszerkesztő azt egy versemre: "Akárhányszor eltipornak /mindig fölemel a földből kinövő életáhitat!/ És látni tanitom újra/ megvakitott álmaimat") hogy vakot nem lehet látni tanitani (sic) (pedig mint hallom, a fejlődő orvostudomány segitségével már lehet, vak embereket is, különböző chipekkel - álmokat meg már rég...miért is ne? ha egyáltalán vakok lehetnek az álmok -... de hát mitől vers a vers? épp a többjelentésű, sűritett tartalmától, a metaforáitól... a kimondhatatlan kimondásától - a "mi lenne ha " kimondásától)

De ha mindez nem igy történik (azaz éppenhogy nemtörténik) az irásaimmal, akkor lehet, hogy most nem irnék blogot, és ezt se.... most , itt.... viszont ha nem irnék blogo(ka)t lehet , hogy (előbb) megirnám a régóta tervezett családregényemet, vagy minek nevezzem... )

Ha... ha...

És akkor azon mégnem is gondolkodtam el, hogy mi lett volna HA a korábbi "kérőimet" választom: 20 évesen - azt a lengyel (alpinista-fizikus) fiút, akivel az egyetemi énekkar turnéja alkalmából ismerkedtem meg, Krakkowban; vagy később, 27 évesen azt a másikat.... de igy kellett lenni, hogy 36 évesen (ilyen elkésetten) menjek férjhez , ahhoz, aki később -42.évemben - gyermekem apja lett, aki pedig már 15 éves koromban a gimiben illetve a rajzszakkörön élénk érdeklődést mutatott irántam, amit én akkor inkább némi riadalommal fogadtam...)

Utólag - úgy látom én is - mindennek megvan a jelentősége, és mindig csak a jövőben derül ki hogy egy megtett vagy elmulasztott lépés, jó volt-e, néha ami rossznak látszik épp valami jó okozója lesz, és forditva, ami jónak tűnik, valami rossz elinditója lehet...

Dönteni nehéz mindig. A Ji Csing bölcsessége szerint a (változások könyve) a legkisebb változások mentén érdemes haladni...

Ha visszagondolok az életemre, nagyokat nem is mertem lépni. Talán azért élek még mindig - mindenek ellenére - a szülővárosomban... (holott többször is kivánkozott volna lehetőség -egy esetleges külhoni élet választására , illetve legalább egy fővárosira....)

És most meg is kérdem magamtól: mi lenne HA... (ennek a kérdésnek múlt időben: "mi lett volna ha..". kevesebb értelme van, bár azt mondják, hogy spirituálisan a múltunk "átirásával" is megváltoztathatjuk a jövőnket- a tudatunk révén)

Mindig azt hittem, hogy determináltabb vagyok mint ahogy élek, s mint az esetleges lehetőségeim. Amikből mindig nehezen tudtam kitörni. Aztán valaki azt is mondta, hogy a rácsokat magam szegezem körém... talán igaza volt. Egy életútinterjúban saját tanulságként az derült ki számomra legfőbb életigazságként és tanulságként, hogy bátran, bátrabban kell/ene élni!!! nem félni attól, hogy mi lenne, ha....

vagy mégis(?!)....

(Persze, minden csak utólag derülhet ki... és van ami már utólag se, ha egy idő után nincs már utólag, illetve elfogy az idő...Talán a reinkarnáció (vagy a árhuzamos életek) tana ezért olyan tetszetősen elfogadható sokak számára... meg a sok-sok képzelt javitási lehetőség miatt is. De valójában attól tartok, egy életünk van, ha a személyiségünket nézzük... az emberiségnek van sok.... s bizonyos tudatállapotban , ahol egyek vagyunk - bármi átélhető. Akár a szinésznek vagy az irónak... akik el is játszhatja- irhatja , s végig... a mi lenne ha... következményeit.... talán ezért is vonzottak volna mindig is ezek a pályák?)