Nagyjából ennyi, ami elsőre, illetve egy kis fejszámolás után "beugrik" az 1992-es évről... Ha jobban megnézem, valamiféle különös, számmisztikus jelenség is feltűnik.:))) Az éveink száma (36), meg a gyerekeké, (9,11) annó. De anyám születési éve, férjem "számai" és kisebbik gyermekem napja is benne van, pont a testvére akkori korában. Ha fokozni akarnám a bolondozást, az első és az utolsó szám hányadosa kis családunk létszámát adja meg:)))) Sőt, 36+36+11+9=pont 92.
Hogy mi is volt, lehetett még,- valami lényeges végre:)- abban az évben??? Na erre keresgélem a választ. Majdcsak rátalálok.
*****
A padlás elnyelte a naptárt, meg különben is, Alíztól "lopott" ötlet lett volna csupán a munkahelyi beírásokból rájönni, mit csinálhattam abban a, számomra úgy tűnik nem túl nevezetes évben...
Az biztos, reggel bicajjal jártam át a közeli munkahelyemre dolgozni, kedves pótmama-kolléganőm/főnököm se volt még nyugdíjban, a munkatársaim mind kedveltek és körbevettek szeretettel, (nem voltunk túl sokan, szinte családias hangulatban, baj nélkül vészeltük át a mindenféle változást) így hát elég szerencsésen alakult a benti életem. Az otthoni kicsit kanyargósabb lehetett, a kiskamaszok ugyan nagyon-nagyon sok örömet adtak, abban az időben kezdődött talán el az igazi bohóckodós, meg nagy beszélgetős korszak.
Bár én visszanézve nem vagyok túlzottan megelégedve akkori anyai mivoltommal... A gyerekek jól tanultak, erre nem volt semmi gondom, de talán jobban figyelhettem volna rájuk, kicsit tudatosabban, rendes szülőhöz méltón. De hát mindkettő olyan egyedi és egyszeri, és olyan hamar önállókká és magabiztosakká váltak, nem éreztem kényszert sosem, hogy "beledumáljak" felnőtt mód, szülői dirigálással a kis életükbe. Valahogy sosem éreztem magam föléjük rendelve. Azt hiszem a szigorúság, a követelés és "elvárás" osztásánál nemhogy a végére, de be se állhattam a sorba:) Persze lehet, ők más szemszögből látják azt az időt?! Mindenesetre azzal "vigasztalom" magam, a végeredmény számít, azzal meg bőven elégedett lehetek:)
Hogy közben kicsit sok volt a kert, a kapálás, a nyári eltevések, a ház, az állandóan épülő-felújítás alatt lévő, hogy állandóan kergettem magam és a tennivalóim csak körbe-körbe, egymásba érőn sose fogytak el egyszerre, hát ezt már elfeledtem. Ma már nem is értem, miért kellett annnyira mindent, mindig elvégezni, rohanni, rohanni?! Na ja, hát pénz az nemigen akadt nyaralásra, pihenésre, meg ehhez hasonló úri huncutságokra:)
Még anyukám is dolgozott, muszájból, a rokkant nyugdíj mellett. Ha jól emlékszem, azokban az években még az ütött-kopott kis balcsis házikót is "felturbóztuk" kicsinykét és kiadtuk, takarítani, füvet nyírni, ágyat húzni rohangáltunk le itthonról. Arra viszont élénken emlékszem, nem voltam sose fáradt! Haj, de rég volt, de szép is volt!...
Egyszer meg majd még eszembe is jut, történt-e valami említésre méltó 92-ben?
7 megjegyzés:
Két gondolat a nevelésről, mely ide kívánkozhat. Első számú elvem az volt, hogy létezik a követési effektus (K. Lorenz) az embereknél is. Tehát a példa. Ösztönösen követni fogják a gyerekek.
A másik alkalmazott elvem az volt, hogy amit szabad, azt mindig szabad, amit meg nem, azt sose, és ügyeltem arra, hogy ez utóbbiaknak a száma ne legyen túlságosan nagy.
Nekem bejött mindent egybevéve.
Na igen, a nevelési elvek. Lorenzet meg különösen kedvelem, libástól:)
De nekem ez a nevelés szó maga, ami idegen. Én csak szeretem őket. Szeretetből engedtem és szeretetből nem engedtem meg bizonyos dolgokat. Hol jól, hol rosszul működünk, szülőként, gyerekként is. De mi is a jó és a rossz? Ha ez egyértelmű egy családban, már nem is lehet baj:)
Mindent egybevetve szintén "bejött".
Ennél azért persze hosszabban kitárgyalható a téma, főként így utólag, de értjük egymást így is:)
A nevelésről 1992-ből lenne mit mesélnem. Az unokáim, egyik ötéves, a másik kétéves, olyan kozmikus erejű boldogsággal ajándékoztak meg, amilyet szülőként csak elvétve éreztem. Talán a felelősség, amiről írtok, a későbbiekben lazább nevelési gyakorlatban valósult meg?
A nevelésről: mindkét lánykánkat próbáltam úgy terelgetni, hogy még véletlenül se legyen benne olyan ami anyám nevelési módszere szerinti (pl. rántásból kikapott főzőkanál széttörése szegény középsulis s@só kobakján, meg az állandó irányítgatás itd.) és ezért remélem, hogy az a folyamatos őszinteség amit kapok tőlük, ennek (is) betudható......
A másik a rohanás, a mindig minden elvégzése: szóval, mint említettem volt építettük ezt aházat itt V. -on. Erre mondjuk ráment a fiatalságunk eleje. Aztán lett egy korszak a törlesztéseké ( kamatidő). Nos ezekben az években sikerült sehová sem eljutni. Aztán lettem kb. 40 amikor úgy döntöttem, hogy nekem semmi sűrgős dolgom nincs a világban, sőt szeretnék még 40 -et élni! Ezért kissé visszavettem, és a mának élek... Próbálom bepótolni a hiányzókat, az elmaradtakat. Persze sokszor nehéz, de jó úton haladok... - asszem :)
@akimoto: elvétve érezni a boldogságot?... az nagyon is sok, nem? Nem vitatkozom, csak megjegyzem, kevés,ami annál gyönyörűbb, legalábbis nekem. (Igaz, nincs még unokám!:( )
Felhőtlen boldogság pont úgy nincs, mint tökéletes ember/anya/szülő/stb.:)
De a pillanat varázsa, a boldog perc, ami eláraszt és tovasuhan ugyan, de képesek vagyunk felismerni, átérezni röpke ittlétét, később annyi, de annyi mindenen átsegít. Már kb. 10 éve próbálok minden évet egy másodpercnyi szépségébe belesűríteni. Néha annyira felemelők ezek a pillanatok, ünnepélyesek, néha csupán tiszták, és egyszerűek, de ha magam alatt vagyok éppen, ezekbe a leheletnyi pillantásokba, kis mosolyokba, csöndekbe, villanásnyi mozdulatsorokba kapaszkodom.
@sasó: na, földim, vannak nekünk sűrű találkozási pontjaink, újra és újra kiderül ez itt:)))
@rhumel: :))))))))))) véletlenek nincsenek - vannak :)
Csak később gondol rá az ember, hogy milyen is volt, amikor sosem volt fáradt...
Megjegyzés küldése