Nem, nem voltam annyira megindulva a saját ballagásomon, hogy erre élesen emlékeznék. Inkább valami szomorúság volt bennem, úgy általánosan, nem konkrétan. Az elmenés szomorúsága, nem az iskola elhagyásáé.
Különben is, be voltam szarva az érettségitől, minden bizonnyal szorított a cipőm is, ha az a cipő volt rajtam, amiben hétfőn érettségiztem, idegenül mozogtam az ünneplős szoknyában, mert nem voltam hozzászokva, és utáltam a tömeget. Erre különben tényleg emlékszem, hogy nagy volt a tömeg, meleg volt, az igazgató pedig hosszasan beszélt. Nem tudom megmondani, miről.
Egyébként meg nem izgatott az egész, az osztálytársaimat kedveltem, de a nagy barátságaimat későbbre tartogatta az élet. Meg nem is éreztem ezt végleges elválásnak a barátoktól, hiszen továbbra is együtt buliztunk, a mai napig szinte mindenkiről tudunk, és a férjemmel is osztálytársak voltunk, így akiről én nem tudok, ő valószínűleg igen.
Az újdonság izgalma volt bennem, a bizonytalanság félelme, az utazás az ismeretlenbe.
Az iskoláért nem fájt a szívem. A példaképem akkor már egy éve nem tanított az iskolában, igaz, érettségiztetni visszajött minket. Voltak persze tanáraim, akiket nagyon nagyra becsültem, de összességében többször féltem az iskolában, mint örültem.
Nekem a ballagásról inkább már a munkahelyemhez kötődő ballagások jutnak eszembe. Eddigi tanári pályafutásom alatt két osztályom volt, bár egyiknek sem én voltam az osztályfőnöke végig. Az első osztályfőnökségemet Bori 'törte derékba'. A másik osztályomat egy kolléganőmtől vettem át. Az elsőket nagy hassal én ballagtattam szülés előtt két héttel, de abból az osztályból sokan haragudtak rám a gyerekvállalás miatt, a kolléganőm, aki átvette az osztályt pedig ... nos nem hívott be az utolsó osztályfőnöki órára, így elbúcsúzni nem tudtam az egész osztálytól. Ezt sajnálom, ez is egy szomorú ballagás.
A tavalyelőtt érettségizettektől nehéz szívvel váltam meg, bár ott is volt, aki csak rutinból köszönt el. Mivel angol szakos vagyok, mindig csak maximum az osztály felét tanítottam, így sok diákkal hetente egy alkalommal, osztályfőnöki órán, ha, találkoztam. Az emberi szív meg olyan ugyan, hogy nem a találkozások száma a fontos, de azért kicsit könnyebb egymáshoz utat találni, ha van alkalom is kerítve. Azon a ballagáson sírtam persze. De amennyi szomorúság, annyi öröm is volt a könnyekben. Azért a mai napig hiányzik az a kelekótya társaság, akik a végére már csak tizenkilencen maradtak. Tizenkilenc egyéniség. Szaladtak a világban szerte.
Aztán ott volt még TSB osztályának a ballagása három éve, az is szép emlék, mert hozzá voltak nőve a szívemhez onnan sokan. Máig is. A németesek közül is.
Az én ballagásom valahogyan elszállt az időben. Akkor talán még biztosabban láttam az utat előre, vitt a lendület. Még a ballagás pillanatát is sajnáltam arra, hogy visszanézzek.
(A cím egy dalból van, amit Sasótól kaptam. Ide is illusztrálom, ha nem baj.)
4 megjegyzés:
Tanárnak nem könnyű elkülöníteni az évenkénti ballagásokat, bár ahogy írod, mégis nevezetes marad egyik-másik. (Állapotos voltam, rárivalltam valamelyik hál'Istennek végzősre, hogy idefigyelj, miattad fogok hülyegyereket szülni.) Glóriát érdemelsz, hogy ennyi ideig kitartottál.
::::)))) Hát ezen most nagyot nevettem. Mármint amit a diáknak mondtál.
Ezt nem gondoltam volna, azt hittem szerettél odajárni - félelem nélkül.
Az nagyon rossz dolog lehet, úgy járni egy suliba, hogy többször félni, mint örülni....
Jó az ünneplőst megértem, mert én sem szerettem az öltönyt, azóta is nagyon ritkán hordok, csak akkor, ha elkerülhetetlen.
Félős gyerek voltam Sasó, akit megijesztett a hatalom, és a másokon való uralkodás. Ma is megijeszt. Ha ezt tapasztalom, odébbállok, mert nekem a tisztelet kétirányú kell legyen. ::))
Megjegyzés küldése