Pályaelhagyós év

Már év elején (sőt az előző év végén) tudtam, hogy nagy változás éve lesz. 1977 február elsejével hagytam el a tanári pályát. Pedig alapjában véve jól éreztem magam az iskolában, a gyerekekkel feltétlenül, de a tantestület is szerencsésen jó összetételű, normális társaság volt. Viszont azt már sejtettem, hogy én ezt 55 éves koromig (akkoriban még így számoltunk, ugyebár) nem akarom csinálni. Ha most visszagondolok rá, főleg az örökös készenléti állapot nyomasztott, tulajdonképpen más bajom nem is volt a pedagógussággal. Nem terveztem a váltást, nem határoztam el a pályaelhagyást és egyáltalán nem gondolkodtam ezen az egészen, nem is kerestem másik állást, de amikor szembejött egy lehetőség, megfogtam.
A felső tagozaton délutános hét volt éppen - merthogy váltott műszakban tanítottunk - január 31-dike hétfőre, február elseje keddre esett. Azon a bizonyos hétfőn a negyedik órám volt az utolsó, a nyolcadikosokkal, és egyúttal az lett a legutolsó iskolai órám is. A gyerekek már tudták, hogy elmegyek, de az óra lezajlott ugyanúgy, mint máskor, csak éppen pár perccel korábban a végére értem és mondtam nekik búcsúzóul nem több, mint két-három mondatot. Akkor még nagyon komoly arccal, pisszenés nélkül álltak és néztek rám. Aztán kiléptem az ajtón, elindultam a folyosón a tanári felé, de csak pár méterre jutottam, amikor mögöttem kivágódott ugyanaz az ajtó és az osztály lányai, nagy lakli kamaszlányok sírva rohantak utánam és borultak a nyakamba egyik a másik után. Nehezen értem el a tanáriig, ott aztán gyorsan kibőgtem én is magam, míg a kollégák be nem tódultak az óráikról. Emlékszem, még becsengetés után is ott ücsörögtem a következő óra alatt, pedig már nem volt semmi dolgom.
Aztán másnap, kedden beléptem az új munkahelyemre és ezzel elkezdődött számomra egy egészen másfajta élet. Addig a saját lakóhelyemen dolgoztam, fölültem a buszra, mentem vele tíz percet és az iskolában voltam, de most a peremkerületből naponta be kellett bumliznom a belvárosba. Ez viszont rengeteg új lehetőséget is nyitott, például ismét beiratkoztam a többször abbahagyott angolra (amit ugyan két félév után otthagytam), valamint nagy lelkesedéssel kezdtem járni a Lukácsba, hajnalok hajnalán keltem, hogy legalább fél órát tudjak úszni és még be is érjek 8-ra a munkába. Mert hogy majd ez milyen jó lesz, nem is az egészség miatt, az nem volt szempont (29 évesen mit nekem egészség!), hanem a fogyás, az igen! Na, ez így ment egy darabig, félkómás bumlizás hajnalban, vizes hajszárítás öltözés után, aztán ki a csípős reggelbe. Ha még azt is hozzáteszem, hogy egyre jobban rühelltem magát az úszást is, mert annál unalmasabb tevékenységet nehezen tudtam elképzelni, akkor érthető, hogy a lelkesedésem rohamosan fogyott. Én viszont... én viszont nem fogytam egy árva dekát sem, ugyanis amikor eme tortúra után beestem a munkahelyemre, jóformán az első utam a büfébe vezetett és nem volt az a kaszinótojás, sonkatekercs, 15-20 deka svédgomba vagy franciasaláta - persze két friss zsemlével társítva - ami túlélte volna a találkozást. Úgyhogy pár hét szenvedés után győzött a jobbik eszem és berekesztettem az uszodás-fogyós projektet.
Ami pedig a munkát illeti, nagyon tudtam értékelni, hogy amikor délután ötkor kilépek a kapun, ha nem akarok, gondolnom se kell rá másnap reggelig, mert ez volt az az óriási különbség, amit könnyű volt megszoknom a tanítás után. A munkát megszerettem és az intézményt is, nem véletlenül töltöttem ott a következő tizennégy évet.