Igen, ahogy Samu írta, '77-ben a másodévet fejeztük be a főiskolán. A vizsgák után rögtön kezdődött a szakmai gyakorlat. Először felszolgálás, amit nekem a Duna Intercontinentalban volt szerencsém teljesíteni. Leginkább a reggeliztetéshez osztottak be minket, ott okozhattuk a legkevesebb kárt, mivel csak a büféasztalokat kellett folyamatosan föltölteni, viszont ez a műszak azzal járt, hogy hajnali hatra kellett bemenni, hogy hétre készen álljon minden. Gyorsan eltelt a két hét, következett az idegenforgalmi rész: egy hónap Sopronban, a határállomáson. Szakmailag az Ibusz-irodához tartoztunk, szervezetileg azonban a határőrséghez. Reggel (reggel? hajnalban!) talán 3/4 6-kor a laktanyában kellett jelentkeznünk, hogy a váltással együtt bennünket is kivigyenek. Nagy szám volt öt főiskolás lány a laktanyában! Igen népszerűek voltunk :)
A határállomáson főképp a vízumkérő lapok kitöltésénél segédkeztünk, egy kedves jelenet: németországi török vendégmunkás tarthatott hazafelé, fényképe sem volt a vízumhoz. Sebaj, ott az automata! Nagy biztatással betuszkoltuk a függönyös fülkébe, leült a zongoraszékre, de arra nem számított, hogy a fénykép vakuval készül. A vaku a szemébe villant, emberünk megijedt, nagyot kiáltva fölugrott és kirohant a fülkéből. De az automata közben dolgozott, úgyhogy kisvártatva négy fényképen is egy rémült, menekülő török nézett vissza ránk. A végén már ő is nevetett.
Jó volt Sopronban lenni egy hónapot, önállóan, felnőttesen, mégis felelősség nélkül.
Utána - ez már augusztus eleje lehetett - bizonyára volt egy teljesen illegális hittanos tábor a gyerekekkel, Bagolyirtásra tippelek, a Mátrában, sátrakkal, de a fényképalbumot csak a következő évben kezdtem el ragasztgatni, onnantól már tudom, mikor, hol. És még mindig hátra volt egy nagy esemény augusztus második felére: életem első igazi külföldi nyaralása! (Ha néha manapság a gyerekek között szóba kerül, hogy én 21 évesen jártam először külföldön, csak tátják a szájukat.)
Az Óbudai Hajógyárnak, ahol édesapám dolgozott, testvérgyára volt a magdeburgi, és csereüdülést szerveztek. Az endékások jöttek ide Kenesére, mi pedig mentünk az ő üdülőjükbe, a Keleti-tenger partjára, Rügen szigetére. Repülőn is akkor ültem először, az Interflug Il-18-asán és elég macskaköves felhőkön mentünk, arra emlékszem. Berlintől még hat óra buszozás volt, föl a tengerig, de aztán két hét nyugalom, pihenés, csavargás, biciklizés. Gyönyörű városokban jártunk: Rostock, Stralsund, Greifswald, nemhiába egykori Hansa-városok voltak, hajóztunk a tengeren is, és jól éreztük magunkat. Fürödni nem nagyon fürödtünk, az a Keleti-tengerben túl merész vállalkozás. Visszafele még két napot töltöttünk Berlinben, láttunk terepszínűre álcázott haditrabantot a Brandenburgi-kapunál. Meg azért a Pergamon-múezeumot is, és voltunk a tévétorony tetején.
No, ennyi mindennel aztán vége is lett a nyárnak, akkor még nem is gondoltam arra, hogy szinte az utolsónak, mert a következő végén már beálltam dolgozni. És azóta is...
3 megjegyzés:
Bocsánat, egy kis pontosítás: a vendéglátós gyakorlat is egy teljes hónap volt, nem két hét! (Hiszen jajgattunk is, hogy nekünk mind a két nyáron két-két hónap volt a gyakorlat, míg más főiskolákon, egyetemeken csak egy.) Csak abban az évben két részből állt: a fele idő volt a felszolgálás, a másik fele meg üzletvezetői gyakorlat. De sajnos ez így együtt kitöltötte az egész júniust, és azután július elején mentünk Sopronba, az egy hónapos idegenforgalmi gyakorlatra. Én egyébként a Béke Szállóban voltam a vendéglátós gyakorlaton. Rendesek voltak ott velünk, csak hát én ezt az egész vendéglátós dolgot nem szerettem. Arról viszont nem ők tehettek.
Most, hogy elolvastam az írásodat, visszajött az emlékezetembe ez a törökös eset. :-)) Én meg attól kaptam frászt, amikor egy félórát meséltem egy külföldinek, hogy milyen klassz, hogy Sopronnál jött át a határon, mert itt aztán tényleg rengeteg kulturális látnivaló van a környéken. És hosszan elsoroltam neki, hol mit érdemes megnézni. Udvariasan végighallgatta, majd megkérdezte: "És mondja: hol van itt a közelben egy puszta?" Jaaaaj!
De az a soproni gyakorlat tényleg nagyon jó volt!!!!!
Bizony, bizony! Reggel 3/4 6-kor már a parancsnokságon kellett lennünk, mert 6-ra ki kellett érni a határra. (És ahogy írtam, 12 órát dolgoztunk, este 6-ig.)Vackor! Egyébként szervezetileg is az IBUSZ-hoz tartoztunk, nemcsak szakmailag. (Gondolj csak vissza: az IBUSZ-főnök volt a főnökünk.)Csak azért nem az IBUSZ vitt ki minket reggelente a határra, mert nekik csak egy kis Zsigulijuk volt, és abba nem fértünk be, hiszen azzal vitték a saját dolgozóikat. De mivel a határőr katonákat is ugyanabban az időben váltották, az IBUSZ főnök megbeszélte velük, hogy kivisznek minket, mivel ők nagy busszal mentek ki, és abba befértünk mi is. Kétszer előfordult, hogy lerobbant a busz, és akkor teherautóval mentünk. Egyszer nyitottal, egyszer meg ponyvással, mert akkor esett az eső. Az első tesherautós alkalommal kivívtuk a katonák elismerését azzal, hogy szó nélkül felszálltunk a teherautóra. "Na, lányok, szálljanak föl!" - mondta a parancsnok, és várakozóan nézett ránk. És mi fölszálltunk. Jó buli volt. Csak nagyon huzatos volt az utazás a ponyva nélküli teherautón. :-)))
Szerencsére a szállásunktól nem volt túl messze a parancsnokság, de mindig loholtunk reggelente. Pontosnak kellett lenni, hiszen nem vártak ránk. Ha lemaradtunk volna, az nagyon kínos lett volna, mert ott nem lehetett csak úgy egyénileg kisétálni a határra, mondván: lekéstük a buszt. (Egyébként 3/4 5-kor keltünk a munkanapokon, és nagyon gyorsan elkészültünk. Csak a tea nem akart sosem kihűlni! De sokszor eszembe jut ez még manapság is, ha nehezen hűl ki a tea!) Ma már biztos nem érnék oda időre, mert több időre van szükségem a reggeli készülődéshez. Hát, egy kicsit elmúltak az évek azóta. :-))))
Nemcsak Püspökszentlászlónál, de sok más helyen is "találkozik" a sorsunk:) Intercontinental, Kenese, Berlin.(A Pergamon múzeum csodás volt, igaz 78 telén:)
Megjegyzés küldése