Én ebben az évben lettem tíz éves, ezt egészen nagy bizonyossággal állíthatom. Az új iskolát, amibe előző szeptemberben fatális véletlenként anyám beíratott, már egészen megszoktam. Azért volt ez véletlen, mert anyám engem egy német tagozatos iskolába szeretett volna járatni, sváb rokonság satöbbi, de az új lakás közelében frissen nyíló egyetemi gyakorlóiskola csak angol nyelvet indított. Ezzel anyám a beiratkozásnál szembesült, és vállat vonva egyezett bele, hogy a gyerek valami kapitalista nyelvet tanuljon.
Januárra már megszoktam Gizi nénit, aki nagyon más volt mint az előző évem tanítónénije, kedves, de felszínesebb, persze mindegy volt, addigra én már szerelmes voltam a matematikába, elviseltem hát Gizi néni irodalmiasnak gondolt bölcsészkedését. Az osztálytársak között volt már amolyan barátnőféle is, bár nem pontosan illeszkedtem én sehova sem, sem az orvosgyerekek kifinomult világába, se a bányászgyerekek őszinte egyszerűségébe. Amolyan bonyolult bányászgyerek voltam, ami nem volt valami népszerű kategória.
A fiúk nem érdekeltek még akkoriban, kicsi is voltam, kicsit túl szemtelen is, kicsit túl ügyetlen is. A könyveket viszont nagyon szerettem. Talán ezért is van csupán egyetlen valamirevaló biztos emlékem 77-ből. A születésnapi ajándékaimra nemigen emlékszem, de arra, mit kaptam a tizedikre, pontosan. Egy Benedek Elek meséskönyvet, a Többsincs királyfit, szép sötétkék alapon színes királyfival az elején, textil gerinccel, hozzá egy aranyszín penkalát. A könyv máig megvan, már elég rossz állapotban ugyan, a penkalának azonban valahol a középiskola vége felé nyoma veszett.
A mesekönyvet én olvastam többnyire, szerettem a meséket még, és csak nagyon ritkán olvastak nekem akkor már fel. De egyszer, talán beteg lehettem, nem tudom, apám egy nagyon hosszú mesét olvasott. Ültünk abban a kicsi panelkonyhában, és apám két este olvasta fel a mesét, olyan hosszú volt.
Érdekes, hogy nem emlékszem, melyik mese volt az pontosan, és nem is szeretném megkeresni a könyvben. Maradjon úgy, ahogy apám elmesélte. Még akkor is, ha a mesére magára már nem is, csak apámra emlékszem az egészből.
15 megjegyzés:
"Emlékszem, amikor gyerek voltam, egyszer apám egy nagyon hosszú mesét mesélt nekem, de olyan hosszút, hogy elaludtam, és másnap kellett folytatnia.
Emlékszem arra is, hogy ma éppen tizenkét éve, hogy úgy döntött, valami angyallányoknak mesél tovább."
Hát erre emlékszel-e, kedves Zé?...
"...és arra a képre emlékszel drága, hol kalapban látjuk apát?...."
...nekem sosem mesélt apám... ahhoz mindig fáradt volt. Aztán amikor már együtt szívtuk ugyanannak a szénbányának a levegőjét, hát beszélgettünk sokat. Azok már felnőttmesék voltak. Aztán egyszer egy nyáron - tizennyolc éve lesz idén - úgy döntött, hogy valaki mással fog beszélgetni ezentúl...
/persze '77-ben még szerintem eszébe sem jutott volna ilyesmi..)
Ez micsoda egy bejegyzés!:)
Tele van olyan "kulcsszavakkal", amik ezerféle emléket hoznak elő a saját-múltból. Gyakorló iskola, 10 éves korban német tagozat,könyv-ajándékok, na és persze Apa meséi. - Igazad van, Zé, nem az a fontos, melyik mese is volt pontosan....
/Ezen a pár szón azért kicsit elméláztam:"az orvosgyerekek kifinomult világa....bányászgyerekek őszinte egyszerűsége"
Bányászfaluban, "orvosgyerekként" felnőve, remélem kifinomultan vagyok egyszerű:))))/
@Flora: Még emlékszem igen. Január hetedikén írtam. :)
@Saso: Hát 77-ben még az én apámnak sem, szerencsére. :)
@Rhumel: Kifinomultan egyszerűnek lenni, az jó kombináció. :::)))
Szerettem olvasni az emlékeidet. Az olyan jó dolog, amikor valaki mesél és utána nekem is visszamennek a gondolataim a múltba, ahol a saját élményeimet is megtalálom! Köszönöm.
rhumel - Zé - (és én)... igencsak érdekes háromszögben nőttünk fel itt a Mecsek lankáin (mellett - alatt). Kedveseim, azt gondolom nem véletlen ez a kifinomult egyszerűségetek (illetve nagyszerűségtek inkább!)
Juma, nagyon szívesen. Örülök, ha az én emlékeimen keresztül másoké is előkívánkozik. Talán épp ez a célja ennek az oldalnak.
Sasó - ez a 'nagyszerű egyszerűség', ha már szóba hoztad. Rhumel is idevalósi? :)
igen Zé. Ő a nekem szomszédfalumban nőtt orvosgyerekként :))
Mi az a penkala?
:)
@Bluemoon: A penkala az egy mechanikus töltőceruza. A feltalálójáról kapta a nevét. Amikor én gyerek voltam csak ezt a márkát lehetett kapni. Fém háza volt, a végét le lehetett csavarni, és azzal lehetett hegyezni a grafit betétet.
A penakláról még itt: http://croaticum.blogter.hu/19323/a_nagy_golyostoll-rejtely
Na, ma is tanultam valami újat! Mifelént az ilyen fém töltőceruzák sárga színűek voltak, és KOH-I-NOOR névre hallgattak. És ott a végén az a kicsavarható kis hegyező- számomra maga volt a csoda. Emlékszem, sokáig vágyakoztam egy ilyen ceruzára, amibe külön árulták a grafit ceruzabelet, és oda-vissza forgatással lehetett tűhegyesre hegyezni a saját végével. De végül lett ilyenem.
és remek "fegyver" is volt egyúttal:)
kis papírgalcsint (lehetőleg nedves - nyálasan) gyúrni bele és mint egy fúvócsőőőő - jáhúúúúúúúúú :))))))))
Igazi multifunkcionális darab volt- noha még fogalmunk sem arról, hogy mi fán terem az a multifunkció...:)
És az megvan, hogy az ujjadra csippented a hegyet ölelő karmot és az amúgy súlyos ceruzát lazán lóbálod az ujjadon?
Multifunkciós, valóban! ::)) De hogy KOH-I-NOOR!! Nálunk az csak a sima ceruzának volt neve. Legalábbis úgy emlékszem.
persze Klári :))) és milyen randa volt utána az ujjhegyünk ....
Megjegyzés küldése