Két kiskorúval az élet

Érdekes évem volt. Már nem tanítottam, mégis a munkám rengeteg örömmel tudott eltölteni. A partnereim kedveltek, szakmailag otthon voltam, volt területem, ahol kizárólag én tudtam alkotni, a munkahelyi közösség igazi kis családi együttes volt. A Nagy ebben az évben ment iskolába, a Kicsi még bölcsis, a lakóhelyünkön szintén kellemes közösség, a sok egykorú gyerekkel főleg a szombatok voltak jók. A többieknek kéthetente, nálunk már nem volt szombaton munka, tehát általában kísértem az iskolásokat, a Kicsi meg a szintén otthon lévő (neki is csak a nagyobbikja volt iskolás) szomszédasszonynál kérte el következetesen a teáját, amit aztán nem volt hajlandó meginni - és gyakorlatilag ott kezdett el beszélni, kb. gyorsírásban. Egy szombaton nem volt kihez átmennie, amit így fogalmazott meg, leginkább magának: Liané emente ooz. Tökéletesen érthető, ugyebár? Ebben a piszok nagy megelégedettségben árnyalatnyi problémákat jelentett az egyre mélyülő páros magány. Amiket gyakorlatilag nem is voltam hajlandó észrevenni, hiszen a visszajelzések szerint magunk vagyunk a tökéletesség, ami a családot illeti. Aztán ez az év is elmúlt. Az állandó utazási vágyamat hagyta maga után. Mert ebben az évben elmentünk Németországba, Ulmban élő rokonom vendégszeretetét élvezni. Velük mentünk Strassburgba és Colmarba kirándulni, meg a Duna eredetéhez - ezek lettek az emlékeim. Meg az, hogy hiába könyörögtem, álljunk már le egy csöppet, ez annyira szép! Ekkor mentünk el Ausztriában a tóvidék mellett. Majd legközelebb! - volt a válasz, elég barátságtalan hangsúllyal. Sosem lett legközelebb. Salzburgot akkor onnan egy pillantásra sem, azóta többször, idegenek közt, akik mindannyiszor lényegesen barátságosabban néztek rám, az idegenre, ahogyan lelkesedik a látottakért. Mondom, hogy érdekes év volt. Abban az évben léptem a nő elméletileg legszebb tíz évébe 29 és 30 között. Az én legszebb tíz évem jóval később kezdődött. Talán ezért is van, gyakran tévesztek kereken tíz évet. Hol erre, hol arra. Most is gondolkodnom kellett, mikor is volt ez? Végül egyetlen (kettetlen, na) támpontként szolgálnak a gyerekeim.