Ez egy furcsa helyzet, bezzeg az 1920-as évekről rengeteg és mindenféle családi mese-rege, fotó és egyebek jutottak eszembe, de 1960-ról bizony szinte semmi komoly, semmi felnőttes, semmi mesélnivaló történetem nincs.
Azért sejtem én, miként teltek a napjaim a Zengő alján. Mert 59 decemberében beköltöztünk - én apám nyakában léptem át a küszöböt, úgy, hogy előtte kint az én nyakamba, fejemre meg hó hullott a naaagy és szívemnek oly kedves fenyőről - nos, költöztünk hát, s oda mentünk lakni, ahol az én csodaszép, törökszegfűs, mandulavirágos, boldogságos gyerekkoromat éltem le aztán, 4-től majd' 16 éves koromig. (Közben voltak persze kisebb megszakítások, de az Otthon az mégiscsak ott volt, az Iskola utcában, a templom és a temető között.)
Különös csavar a sorstól, anyukám ebben a faluban született, előttem pont 20 évvel, és azt a szolgálati lakást, amibe Apa került körzeti orvosként, anyai nagypapám építtette évtizedekkel előbb. Nagy ház volt, nagy gyümölcsös, sok-sok munka és nehéz idők. De nekem, négyévesnek, maga a Paradicsom. Arany életem volt, meg egy kicsit "csináltam" is magamnak. Reggeli után, miután végignéztem, mi van kint az udvaron, a kertlépcsők téglái közt van-e új bogár, rovar, érik-e már a málna és könnyű-e még a körtefát megmászni, portyára indultam, szépen mondva szomszédolni. Mit csinál Rozika néni, Sándor bácsiéknál mi újság, Mariska nénihez is beugrottam egy kis tereferére, megnéztem, Pista bácsiékhoz megérkezett-e a városi unoka, felébredtek-e Diniék végre, és, hmm, ami a legeslegfontosabb volt: meg kellett tudakoljam, mi is fő a fazekakban. Hogy tudjam, déltájban kit keressek fel előbb, kinél lesz fogamra való a leves, kinél netán palacsinta sül majd, vagy egyéb finomság. Nem mintha éheztettek volna, sőt, de a szomszédban kunyerált másféle íz, másféle étel jobban tetszhetett. Annyira, hogy talán épp 1960-ban egy szép napon a rendelőbe betoppant anyu régi gyerekkori pajtása, iskolatársa, és jól le is teremtette szegényt, mondván, az már mégiscsak szégyen, hogy sosem főz levest a családnak, milyen dolog ez, még leveses tányér sincs a háznál! Ejnye-bejnye.
Szó szót követett, s nagy nevetések közben kiderült persze, én épp csak szerettem volna valamelyik szomszédnál egy kis finom levest kérni, s hogy súlya, nyomatéka legyen, elmeséltem, hogy nálunk sosincs leves, sőt nekünk még mélytányérunk sincs.... A faluban, - aki tudja, tudja, hogy megy ez - nem kellett sok idő, hogy mindenki megtudja ezt a konyhaszekrényünk tartalmára vonatkozó hamis információt. :)
Hát ilyen kislány voltam én, és mindig kócos-copfos, mindig piszkos köténykés, (hála Panni néninek, napjában többször is cserélte rajtam), zoknimban bogánccsal, a térdeimen a sok horzsolás sosem szűnt meg (magam láttam el a sebeimet, egyedül, tényleg, ahogy Apától láttam), naphosszat a kertben, futkározva ház melletti réten, kamillavirág és pipacs, katicabogár és szöcskék, tücskök közt, rég volt, szép volt. Ennél már csak az este volt a szebb, kint az estike illatú udvaron a csillagnézés-keresés, a Cassiopeia volt a kedvencem. A mesehősök közül meg a furfangos Odüsszeusz. Mert volt mese is, mindig, minden estére jutott fejből, sosem könyvből mondott mese. (Sajnos már nem lett rá idő, hogy leíródjanak, örökül maradva az unokáknak. De ez már nem 1960 története ...)
5 megjegyzés:
Sokszor megszidtak engem is a szomszédolás miatt. Sőt: "Ne ácsorogj ott, ahol evéshez készülnek!" (Fejből én mondtam mesét az unokáimnak.) Apám olvasott, könyvből, az olasz Pinocchiót. De csak, ha betegek voltunk. Minden mondatot felolvasott olaszul, aztán lefordította. Egy fejezetnél több nem jutott egy estére, és igazi vigasztalásnak éreztük.
Jó volt az elbeszélésed, rhumel. Visszavitt az időben.
Valahogy így kell gyereknek lennie mindenkinek.
Bár a dezinformátor-önképzés nem kötelező fázis, de nagyon jól szórakoztam még azon is. Gondolom, a szüleid nem vigyorogtak a szájhagyomány terjedésén.
Stali: a szüleim vigyorogtak:) Nem mindennapi szülők voltak, ugye?:)Azért persze hamar elmagyarázták, mit szabad és mit nem. Amit négyévesen "elkövettem", ötévesen és azután már soha!:)
rhumel
Akimoto,a Pinocchio olaszul, ez nagyon jóóó! Apáink -is- remekül megértették volna egymást:)
Boldog gyerekkor : a legjobb poggyász a felnőtt életre! Sokkal többet ér, mint a rengeteg drága játék vagy a márkás cucc!
Megjegyzés küldése