Volt jó is, volt rossz is

Ha Mick nem említi, eszembe sem jut Parádsasvár, és egész biztos, hogy kihagyom ennek az évnek a történetéből. Pedig nagy élmény volt: életemben először jutottam el igazi, nagy hegyek közé. Akkoriban SZOT-gyermeküdülő működött a soktornyú Károlyi-kastélyban (most luxushotel...), gondolom, nyáron is. Én mindenesetre egy télvégi turnusban töltöttem ott három hetet: február közepétől március valahanyadikáig, a pontos dátumokat már nem tudom. Délelőtt tanultunk - vinni kellett a tankönyveket meg az egyéb iskolai felszerelést -, mindenféle óránk volt, csak orosz nem. Voltunk vagy húszan hatodikosok, Feri bácsi volt az "osztályfőnökünk". Az "osztálytársak" közül emlékszem egy Nelli nevű lányra, egy Ildikóra és egy Ágira. Meg Piroskára, Miskolcról. Ő nem osztálytárs volt, már nyolcadikba járt, viszont néhány napig egymás mellett feküdtünk a betegszobában, és a két ágy közé beügyeskedett rajztáblán színházasdit játszottunk a színes ceruzákkal. Meg nem tudom mondani, milyen nyavalya kapott el, lázas lettem, a hideg rázott, így aztán jól lemaradtam a kékestetői kirándulásról. Viszont voltam az üveghutában, megkóstoltam a csevicét (és undorítónak találtam), a kastély körüli óriási parkban pedig begyűjtöttem egy csokornyi fenyőmagoncot (vizes zsebkendőbe csavarba rejtegettem őket az éjjeliszekrényben, persze tönkrementek, mire hazaértem velük).
Amire még nagyon pontosan emlékszem: amikor odaérkeztünk, lemázsáltak bennünket, 25 kiló 40 deka volt a súlyom. Hazautazás előtt pontosan 24 és fél kiló. Ennyit az akkori méreteimről...

Aztán eljött a tavasz, elvirágoztak, majd kizöldültek a fák - én meg gyakorlatilag kiköltöztem a feketecseresznyefa alá. Nem tudom pontosan, mikor kezdődött, csak azt tudom, hogy az én imádott nagyapám egyre többször mondogatta, hogy el kell tüntetni a könyveket meg a régi papírokat, égessünk el mindent, mert ha házkutatáskor megtalálják azokat, mindannyiunkat börtönbe csuknak. Vagy csak ült szótlanul, valahova a távolba meredve, én meg úgy éreztem, azt sem tudja, ki vagyok. Nézett rám, mint valami vadidegenre.
A cseresznyefa menedék volt ugyan, de igazából nem mentett meg semmitől. Nagypapa egyre többször akart menni, ki tudja, hová, csak menni. Anyám és Nagymama állandóan küzdöttek vele, hogy valahogy lebeszéljék, visszatartsák. Aztán egy éjszaka átmászott a kerítésen, és nekiindult. Elesett és annyira összetörte magát, hogy kórházba vitték. Rendőrök ébresztettek bennünket hajnalban a hírrel.

Az iskolában aznap volt az osztályvizsga. Nóra néni felszólított, én meg, hiába akartam, egyetlen szót sem tudtam kipréselni magamból. Aztán kitört belőlem a zokogás.

Június 18-án reggel halt meg, az évzárónk napján. Anyám sötét szoknyában, fehér blúzban jött - Nagymama nem engedte feketébe öltözni. Ma meg holnap még ne legyél feketében, mondta. Ma a gyereknek van ünnepe, holnap meg neked van a születésnapod.

Ő volt a nagypapám...