25

1986 tavaszán is sokat tanultam, ahogy az már el is várható egy érettségi vizsgáira készülő teljesítmény-kényszeres gimnazista lánytól. Ha jól emlékszem, azon a tavaszon még a szerelem is elkerült, vagy ha meg is környékezett, a sok könyv között nem találta az utat a szívemhez.

Akkor már biztosan tudtam, hogy nem jelentkezem az orvosi egyetemre és nem lesz belőlem pszichiáter. Fogalmam sincs, miért ... Fogalmam sincs arról sem, vajon miért hallgattam osztályfőnököm tanácsára, én, a reál beállítottságú ember, a matematikai logika és a kémia szerelmese, hogy magyar szakra jelentkezzem. Az ember útjait végig kell járni, gondolom most visszanézve 25 év után. Így kellett ennek lenni, hogy nem lettem medika, viszont magyar szakos is csak egy évig, és maradtam annak, aki mindig voltam, már 1986-ban is, érdeklődő embernek.

1986 tavasza tovaröppent, tanulással, lázadással, szárnyaink próbálgatásával.

Talán április lehetett, amikor egy osztályfőnöki óra után a terem előtt várt az osztályfőnököm férje, az iskola párttitkára, hogy elbeszélgessen az osztály három legjobb tanulójával. Nagy kitüntetésben volt részünk, felajánlották, hogy lépjünk be a pártba ... Már nem emlékszem, hogy vágtam ki (és el) magam, de habogtam valami marhaságot arról, hogy nem vagyok elég érett, erre hála az égnek, futni hagytak. Emlékszem, milyen csalódott voltam, nem a másik lány miatt, róla tudtam, hogy az édesapja párttitkár, hanem a fiú miatt, akiből több forradalmi szellemet néztem ki.

Aztán a Zöldnap előtt néhány nappal hallottunk Csernobilról, mi meg beöltöztünk a Peti barátunk által szerzett műtősruhákba, és fejes salátákat tologattunk valami kiskocsin. Ennek mi értelme volt, nem tudom, de majdnem igazgatóit kaptunk.

Aztán szépen leérettségiztem, felvételiztem, összeszerelmesedtem egy fiúval, akit elhagytam egy hónap után a legjobb barátjáért. Mentségemül szolgáljon a tény, hogy az utóbbihoz férjez is mentem később.

A nyárról, bevallom, emlékeim sincsenek. Augusztus végén beköltöztem a kollégiumba egy hétre a gólyatáborba. Nagyjából onnantól kezdődött a felnőtt, önálló életem. Az egyetem első hónapjai az eszetlen bulizások és a rengeteg tanulás két szélsőértékén mozogtak. Nem büszkeséggel mondom, de nem is szégyenkezve: egyikben sem ismertem korlátot. Ezekben az első hónapokban megismerkedtem a bölcsészkaron nagyjából mindenkivel, aki akkor és ott valamit is számított: diákkal, tanárral.

1986 decemberére alapjaiban kérdőjeleződött meg az addig büszkén vállalt materialista világképem, miután találkoztam egy amerikai antropológussal, Felicitas Goodman-nel. Decemberre túlestem Ingmar Bergman teljes életművén és a francia újhullámon. Decemberre kezdett körvonalazódni az a gondolat is, hogy belőlem nem lesz magyartanár. Nem is lett. De ez már 1987...