Jóban-rosszban

Ez már a fellendülés éve volt. A megindult gazdasági pezsdülés meghozta egyéni gazdasági fellendülésünket is. Kezdtünk jobban és biztosabb anyagi feltételek mellett élni. Lakás, autó balatoni üdülő, no nem csak saját kezünk munkája eredménye volt ez, az üdülőt örököltük, de a többi a mi munkánkból eredt. Azazhogy ekkor már csak az enyémből, mert a férjem ekkor már évek óta nem dolgozott. Mint oly sokan, rokkant-nyugdíjat kapott -nem mondom, hogy nem volt indokolt- de mellette még bátran és nyugodtan dolgozhatott volna.
A baj az, hogy ekkora már nem is akart.
Nap mint nap otthon volt, elkényelmesedett, engem nyugtatott, hogy én csak dolgozzak nyugodtan, ő majd itthon helytáll. Én dolgoztam is. Sokat és hatékonyan. Nem ritkán napi 12-14 órát, nem volt ritka, hogy ezekben az években még este negyed tízre is volt bejelentkezett ügyfél az ügyvédi irodába.
Könnyű volt ez az otthoni helytállás, mert mire én a vidéki munkahelyemről hazaértem, az öt szobás lakást a takarítónő kitakarította és elfogyott az előző hét végén megfőzött heti ellátmány. Én bevásároltam mikor hazaindultam, voltam reggel piacon, délben elmentem a tíz liter tejért, amit délelőtt fejtek ki a tehénből, voltam a hentesnél meg a boltban, és tele volt a kocsi azzal amit bevásároltam.
Az automata mosógépet, meg a mosogatógépet kezelni nem volt nagy bravúr, minden gondot a kiteregetett és megszáradt ruha beszedésé és az elmosott edények kiszedése és helyrerakása jelentette. Az idő meg hétfőtől csütörtökön estig csak eltelt valahogy nélkülem, egy kilenc meg egy tizenöt éves "önjáró" gyerekkel...

Minden agresszióját, amit korábban kiélhetett a munkahelyén, nekünk tartogatott, mi kaptuk meg. A mi kárunkra igyekezett bebizonyítani, hogy ő az akinek a szava döntő, itt csak neki lehet igaza, itt elsősorban ő van itthon. Főleg az én teljesítményem, munkám és önbecsülésem porba tiprásával igyekezett saját fontosságát és nagyszerűségét bebizonyítani. Én átláttam, hogy neki uralkodnia kell rajtam, hogy saját fontosságát magával elhitesse.
De nem volt olyan családi ünnep, karácsony, vagy születésnap vagy nem ritkán csak egy sima vasárnapi ebéd, hogy valaki ne sírt volna, valakit közölünk mindig könnyekig megbántott, megalázott.
Könyörögtem, hogy próbáljon valami elfoglaltságot keresni magának, ami sikerélményt ad, rendszeres teendőt az úszóházra és a klubba járáson kívül. Próbáljon megváltozni, hogy nyugodtan élhessünk együtt, ne tegye tönkre az egész családot, teremtsünk nyugodt békés környezetet két gyerekünknek. De nem. Amikor olyanja volt, ordított, tombolt, kiabált, fékezhetetlen dühkitöréseket zúdított a nyakunkba, ami ellen az se használt, ha ráhagytuk, az se ha visszakiabáltunk, és mikor már elérte azt, hogy valaki zokogott, akkor ránkcsapta a bejárati ajtót és elment.
Aztán órák múlva, mintha mi sem történt volna, hazajött. Amikor kérdeztük, hogy mi a fene volt ez, akkor elnézően mosolygott, hogy miről beszélünk, és ugyan-ugyan, nem kell túldramatizálni a helyzetet, nem történt itt semmi.

Erre az évre eljutottunk oda, hogy azt mondtam neki, ez így nem megy tovább, de én azt fogadtam, hogy kitartok mellette jóban-rosszban. Hát akkor most van a rossz.
Ameddig nem kényszerít arra, hogy kilépjek ebből a házasságból én addig nem lépek.
Pedig ekkor már a kilenc éves is kérdezte tőlem: anya, miért nem válunk el?

Ma már én sem értem, hogy miért is vártam ezzel még évekig.

Azt hittem, hogy elértük azt a szintet, amire Ady azt írta, hogy 'mostmár nagyon jó, mert ennél rosszabb már nem lehet'.


De. Lehetett. Mert eljött az is, ami miatt lépnem kellett.