2000 előtt

Az 1999-es évben mindenféle történt velünk, persze ezek a 90-es évek már főképp a gyerekekről szólnak, a családi gyászok és szomorúságok ideje erre az évre már lejárt, túljutottunk a fájdalmainkon és veszteségeinken, úgy-ahogy lelkileg is megerősödve, hát nyílt szívvel és lélekkel "asszisztálhattunk" felnőtté válásuk állomásainál. Úgynevezett nehéz időszak, a kamaszkor rémségei messze elkerültek minket, sőt, amennyire boldog anyukaként ringathattam a kicsikéimet, annál csak örömtelibben és széles mosollyal élveztem, ahogy "nyílik a csipájuk". Tán köszönhető ez az én drága szabadság-szerető szüleimnek is, akik a bizalomra és barátságra alapozták a "nevelésem". Idézőjel, igen, mert úgy neveltek, hogy észre se vettem. Ott voltak velem, együtt éltek velem, körülvettek szeretettel és sok-sok élménytadó, életreszóló dologgal, verssel, mesével, könnyel is, meg sok nevetéssel. No igen, 99-ben már csak odaátról figyeltek rám...De bennem továbbélt, s él a bizalomba vetett hit, az őszinte, feltétel nélküli szeretet.
/Meg zárójelesen megjegyzem, hmm, fel se nőttem igazán, mára se :)) Úgy könnyű a cseperedő ifjakkal egy húron pendülni :) Szigorúság, fékek, korlátok és regulázások, huss, nálam elrepültek. /
Nos, 99, még ott dolgoztam, ahová talán sose kellett volna mennem. De mikor váltottam, és 18 év után elmentem abból a világból, ahol igazán otthon érzem magam, /nem elírás jelenidő, az azóta eltelt évtized mit se számít.../ nos, akkor azt a döntést kellett meghozni. Átmenetileg jó is volt, adminisztrátorkodtam pár évet, valami ügyintézős munkakörben, de már nagyon keresgéltem, mit is csinálhatnék mást, máshol. A munkáról ennyi bőven elég, az jó volt benne ugyan, hogy bicajjal jártam, kiküszöbölendő a két buszos átszállósdit. Lehetett mindenfélét figyelgetni, nézni, látni az otthon és a munkahely között, át a fél városon.
Abban az évben a gimiseink tanultak persze és főleg ...:))), meg ábrádoztak, barátkoztak, szerelmesek voltak, ahogy az kell ilyenkor, ja igen érettségizett a Lányunk. Szép és felejthetetlen emlékem, ahogy a felvételi tájékoztatót elhajította a szoba végébe, mondván, egy óra olvasgatás is sok ebből, úgyis az lesz, hogy felveszik a Ch.-be. Úgy is lett, még érettségi előtt jött a hír, "csak" le kellett tenni sikeresen a vizsgákat és kész, szeptembertől már külföldi tanulmányok várták. Boldogan nyugtáztam, hogy az én kishitűségem, bizonytalankodásaim és néha kicsinyes aggódásaim, hála az égnek, belőle hiányoznak, van helyette apai és nagyapai örökségként egy csomó csupa jó dolog, határozottság és ész, logika, gyors és alapos döntésképessség, szóval "kipipálva", 99-től ő, bár a messzeségből is szorosan hozzánk kötődve, de önálló, remek emberke lett. A "Kis"fiam még itthon volt, fura állapot következett be, addig ismeretlen helyzet, egyedül maradt szeretett nővérkéje nélkül, akivel annyi éven át szorosan együtt voltak, iskolába is szinte végig ugyanabba járva, ezernyi diákot, ismerőst traccsoltak ki, meg eseményt, dolgot, mifenéket, amiből nyilván nem sokhoz konyítottam, kicsit féltem is, mennyire lesz nehéz neki ez az új helyzet, kivel oszthatja meg itthon majd mindezeket. De ebből is csomó jó dolog lett persze, nagy dumálások esténként, meg éjszaki fentmaradások világmegváltásssal fűszerezve, egy húron pendülés, ugyanazon kedvenc Radnóti versről megható és feledhetetlen pillanat, . Mindez persze összemosódik, 99 és 2000-2001, egybetartozó évek, az utolsók, amíg még volt gyerek a háznál, napra nap.:)
Ősszel aztán utaztam, az első út meg is íródott később, jól visszaadná akkori önmagam, az én 99-es évemet, mégis meditálok, idetegyem-e... No, jó, lehet megbánom, mert túl személyes, akkor meg kitörlöm és kész :))
***
Pár órát aludt csak. Nem így tervezte, de annyi minden apró-cseprő dolgot intézett még délután. Saját magával, a készülődéssel, pakolással csupán késő este, mire a többiek, a Fiúk elaludtak, tudott csak foglalkozni.
Éjjel volt, sűrű, sötét, őszvégi éjszaka, mikor a forró, testet-lelket tisztító, nyugalmat, békét adó zuhany alá állt.
Zsákként zuhant az ágyba. De a fáradtságtól, izgalomtól alig tudott aludni.
És most, végre, eljött a hajnal, kelni kell. Nem is! Kelhet végre-valahára. Mit számított a kialvatlanság, szempillantás alatt éber volt, ide-oda szaladgált a lakásban, néha rápillantva cetli-jegyzeteire, hogy semmit ne feledjen; kávét főzött, rendezkedett, pakolt, elővett hűtőből ételt-italt. Mindenre gondolt. Bármi kelljen útközben, kézreálljon, könnyen elővehesse kistáskából, oldalzsebből, utipakkból. Legyen aprópénz, gyógyszer, zsebkendő, cukorka, újság. No és a pénz, iratok jó helyen, biztonságban.
Pásztor Kriszti hónapok óta számolta a napokat. Mindent ehhez a reggelhez igazított. Tervezett, előre főzött, mélyhűtött, sütött, járta a várost. Keresett, kutatott, veszegetett ezt-azt. Mindezt ezért a hajnalért, az indulás napjáért. Ezért a sűrített boldogságért.
Egész ősszel örült, egész ősszel ebből a pillanatból merített erőt.
És most, amikor suhant vele az autó, semmire se tudott már gondolni. Semmi mást nem érzett, csak a várakozást. Nyugodt, volt, csendes, míg elérték a helyet, ahol újra várni kellett. A buszra. Hidegben, sötét pesti hajnalon.
A busznak csúfolt járgány (egy igen rusnya - de kit érdekelt!) végre begördült a bőröndökkel, szatyrokkal telepakolt járda mellé. Ember tömérdek. Azért került hely is, a körülményekhez képest kényelmes hosszú lábának, és a szerencsésen választott szomszédoknak köszönhetően barátságos, sorstársi hangulatban elkezdődött a nagy utazás.
Az első a sorban. Amit aztán követett annyi, de annyi út, télvégi, másik őszi, négyesben,- kettesben autózós, fapados, azonnal odarohanós, közös visszautas, meglepetéses.
De ez volt az első, az új, ismeretlen. Az első buszos, 25 órás út. Hajnaltól hajnalig, országokon át, hol félálomban, hol ébren, cseverészve, vagy mélázva a szortyogásokkal, szuszogással megtört csendben.
Mi mindent tervezett, hogy majd ne unatkozzon! Újságok, könyv, rejtvény, írni is akart, restanciáit pótlandó. De semmi szüksége nem volt ezekre a pótcselekvésekre. Volt neki dolga bőven: várt, álmodozott, elképzelte százszor és ezerszer a pillanatot, a másnap reggelit. Ezt tette eddig is otthon, csak ez most más volt. Idő volt rá, mérhetetlen sok idő.
Megállt a busz, négyóránként. Annyian nyögdécseltek, nyűglődtek, elégedetlenkedtek! Felébredni, hunyorogni, öltözködni, lekászálódni a hidegbe, betotyogni a parkolóból, sorban állni kellett; egy idő után már azt se tudni, melyik ország ez és melyik napszak.
Pásztor Kriszti nem durcáskodott, vidám és friss maradt, figyelt, résen volt, sietve tette, amit kell, csak hogy múljon már az idő, teljen már a nap. És főleg az éjszaka! A hosszú- hosszú éjszaka!
De végre, hajnaltájt, egy benzinkútnál bonjourt köszöntek. Hurrá, nemsokára odaér! Odaér, ahol várják. Párizsba, a gyönyörűbe. Amire most nem is volt kíváncsi. Végre ott a tábla: "Paris 8 km"
Szombat reggeli forgalom, oszlik a sötét. Autók, autók, házak, utak, elágazások, fények, alagutak. Sok-sok sáv, lámpák, zajok- most már legyen vége!
Igen. Piros a lámpa. Ott, mindjárt, ha jobbra fordul ez a randa, zöld-rózsaszín drága-rozoga busz, biztos ott lesz, az lesz a Gare de Lyon!
És úgy lett. Zsúfolt, zajos, lejtős tér a pályaudvar előtt. Tele busszal, motorokkal, parkoló, tolató, tülkölő autóval, megannyi emberrel.
De Pásztor Kriszti ebből mit se látott.
Egyetlen színfolt, egy rozsdabarna kis kabátka, amit azonnal észrevett a sose látott kiismerhetetlen téren.
Egy halovány arcocska, egy drága-drága szöszke fej, integető karok.
Minden más, az egész kaotikus forgatag elmosódott, lényegtelen folt volt csupán.

Akkor már sírt. Boldogan, megkönnyebbülve, kalimpálva a busz emeleti ablakában, mint egy kisgyerek.
És sírt ő is ott lent, integetett és sírt, és nézte őt, Pásztor Krisztit: A lánya