Csak tizenkét éve volt, mégsem emlékszem semmire. Olyan tartalmas munkára, olyan drámai eseményekre, olyan kemény emberpróbáló időkre, mint amilyenekről az előbbi visszaemlékezések szólnak, nem tudok beszámolni. Eseménytelen, tartalmatlan évem volt. Nem kellett már óvodába vinni a kislányokat, együtt jártak iskolába az óbudai Mókus utcai ének-zenei általános iskolába. A kisebbik unokám nyolc évesen túl volt a zenei előképzőn, furulyázni tanult, és később is kitartott a fúvós tanszak mellett. A karácsonyi növendékhangversenyen altfurulyán játszott, jó szüleitől remek japán hangszert kapott, aminek elképesztően gyönyörű hangja volt. Máskor is fellépett a fúvós csoport. Helyi kiállításmegnyitón ünnepélyes középkori dallamokat játszottak, öregek otthonába is meghívták őket, kiváló oktatóik voltak. Mindenhová elmentem meghallgatni őket. A másik unokám ’99-ben tizenkét éves volt. Elég sokat kellett pótolnia, mert az alsó tagozatot a Waldorfban végezte, aminek egész más a tanítási programja, mint az állami iskoláké. Azt hiszem, éppen hatodikban zárkózott fel. Eszes, jókedvű kislány volt.
Ebben az évben két dolog kötött le. Az egyik a számítógép. A férjem valamikor év elején a saját munkájához vette, néha használhattam én is. Megmutatta, hogyan írjak levelet, és hogyan kapcsolódhatok az internethez modemmel, amitől gutaütést kaptam, annyira lassú volt. A számítógéphez még ma is elég béna vagyok, de tizenkét év alatt fejlődtem valamennyit. Másik elfoglaltságom a kert volt. Óbuda és Piliscsaba között vonat járt szinte óránként, nem volt nehéz kijutni. Kicsi téglaház, pince, kamra, óriás cseresznyefa, néhány más gyümölcsfa, elég sok vetemény adott munkát. Ma már el sem tudom képzelni, hogy bírtam annyit dolgozni, utazni, gyakorlatilag két háztartást vezetni, mivelhogy a kinti napokon a munkából oda érkezett meg a férjem, saját termésű zöldségből készült vacsorákkal vártam, sötétedés után a teraszon beszélgettünk. Egyforma(?) nyugdíjas éveimet ’91 óta morzsolgatom, azóta történt egy s más, de éppen 1999-ben semmi figyelemre méltó.
9 megjegyzés:
A "semmi különös" típusú éveket szeretem legjobban...
Az meg hú, de nagyon ismerős visszarévedés-elképedés fajta, amit szinte szó szerint "idéztél" tőlem:
"Ma már el sem tudom képzelni, hogy bírtam annyit dolgozni, " :)))
Jé, Te Óbudán laksz? Most megint nosztalgiáztam egy kicsit, mivel én ott nőttem föl. :-))
...nagyon szeretném, ha ilyen semmitmondó "igazi nyugdíjas éveim" lennének majd, mind neked volt 99 - amiben ilyen semmi figyelemre méltó nem történt.
Rhumel, egyik kedves írómtól idézhetném: "Így megy ez." (Kurt Wonnegut):)
Samu, elköltöztünk onnan már nyolc éve. Nem múlt el nyomtalanul, az biztos.
Sasó, bele kell nyugodni. Egyre kevésbé múlik rajtunk bármi is.
Akimoto: így bizony.
Mondom ezt, miközben épp illusztrációnak Vonnegut könyvborító-képeket keresek:)))
rhumel
Ja, azt meg lefelejtettem az előbb: az én egyik kedvencemtől meg(Bächer Iván) ez az ideillő idézet:
"Így van ez, és nincsen másképp." :)
rhumel
Ha majd lesz időm, összeszedem Vonnegut legjobb kiszólásait. A hazátlan ember (2006) fanyarsága utolérhetetlen. (Szegény Bechert meg jól kirakták. Kár. Szerettem olvasni.)
Megjegyzés küldése