1973-ban második-harmadikos gimnazista voltam. Meghatározó időszak, nagyon is, pedig nem volt ez az év tulajdonképpen különleges. Amolyan sima, tanulós, egyszerű és könnyű évnek tűnik. Így az idő messzeségéből nézve. Akkor lehet, húzósabbnak, nem pedig tét nélkülinek érezhettem? Lehet. Mára bizony a feledésbe merültek ezek a vonatkozások. (Irigylem Samut, a naplóját :) Próbálom összeszedegetni múlt-morzsáimat azért. Kicsit itt-ott összemosódnak az események, mert annak idején az életünk nem évből, hanem tanévből állt. Néha nehezen megy elkülöníteni a két év különböző féléveit. Ha valamire rosszul emlékszem, "szerencsére" nem nagy baj:)
Az 1973-as évkezdet, jé tényleg! Igaz 72-höz tartozna az előzménye, mégis itt mesélem el inkább. Mivel elsőben még nem itt laktunk, a másodikat pedig már másik városban, az új iskolában, új osztályban kezdtem (72-ben), elég nehezen lett új baráti köröm, még a régiekhez húzott a szívem. Így a régi osztályomból páran elutaztak hozzánk, /talán hárman?/ és együtt szilveszterezhettünk. Nem volt az nagy buli, a mai értelemben egyáltalán nem, de felnőttek nélkül zajlott, ami "nem volt semmi". A gimis éveimet végigkísérő, már itteni, legigazibb barátnőm már azért ott ünnepelt velünk, meg a szüleim baráti körének gyerekeiből is került vagy 4-5 korunkbeli a csapatba. (ők lettek aztán az alábbi kis történet áldozatai) Kicsit ódzkodva, de mégis elmesélem, milyen viccet találtunk ki.
Az előző elbeszélések (főképp Samué) nagyon komolyak, munkáról, tanulásról, tiszteletet érdemlő dolgokról szólnak. Magam is elég szorgalmas, céljaimért küzdő és felelősségteljes kamasz voltam. De... azért a renitens, a nem éppen jókislány vonások, hmm, szóval az a bizonyos kisördög, már ott lapult :) A kis csőszerű panelszobámban, ahová a buliba érkezők a kabátjukat tehették le, szétdobáltunk mindenféle ruhaneműt. Pulóvertől, szoknyáktól kezdve a harisnyáig, alsógatyáig mindent, amit hirtelenjében előkaptam a szekrényekből. A bejárati ajtóra pedig a "NO SMOKING" felirat került. Ma már totál hülyeségnek tűnik, de az akkor főképp oroszt tanuló ifjúsággal el lehetett hitetni, kellő komolysággal és meggyőzőerővel (annak idején ezeknek még bővében voltam:))), a felirat angolról magyarra fordítva azt jelenti: csak szmoking, vagyis ruha nélkül lehet belépni! A "levetett", szanaszét heverő ruhák "bizonyították", hogy a korábban érkezők mind elfogadták ezt a szabályt. Egy kedves gyerekkori pajtásom volt leginkább felháborodva, dühödten méregetett, hogy dilizhettem be ennyire, és mit fognak szólni a szüleim?! Barátnőjének (aki persze már azóta rég a felesége) felindultan adta ki a parancsot: Gyere A., húzd a kabátod, azonnal megyünk innen! Úgy lehetett maradásra bírni őket, hogy gyorsan kinyitottam a nagy szoba ajtaját, ahol illedelmesen és természetesen megfelelő öltözetben ültek a többiek, a kitörő röhögést valahogy elfojtva, ami persze aztán robbant, a szegény becsapottak hallgathattak eleget, mi meg élveztük, milyen jól sikerült a csíny.
Újévre is megmaradó és egyeseknek bosszúságot okozó, másoknak a csipkelődést segítő emlék lett az eset.
A második félév a mi időnkben még rögtön a téli szünet után kezdődött, nem? Mindenesetre addigra kezdtem beleszokni az új helyzetbe, az új osztálytársaim se utáltak már talán (majd erre 72-nél kitérek:), sőt egész jól megismertük egymást. Tavasszal nagyon ábrándozós korszakom volt (kezdődött és folytatódott soká...), valamikor akkor írtam az első "verset" is. Na de ki nem írt 16 évesen?:) Megszerettem a várost, érdekes volt és élveztem, hogy elég akár fél nyolckor magamhoz térni, akkor se kések el, nagyon jó helyen laktunk, nemcsak az iskolámhoz, de mindenhez közel. Igaz, az ablakomból nem a Zengőt láttam, hiányzott a Mecsek, a kert, a drága vén diófám, ahol annyit olvastam a lombjába bújva, de sok-sok előnye is volt a városi létnek.
Biztos sokat is tanultam (nem emlékszem, ez van), a bizonyítványom viszont tanúsítja.
Nyárra gyűjtöttem a pénzt szorgosan, szülői segédlettel a karácsonyra kapott az első millióm feliratú, zacskóforma perselybe. Az új 10 forintosok lehetőleg ide kerültek a zsebeinkből. Mert mehettem a SZU-ba júliusban. Három hétre, ráadásul autós karavános csapattal, D. bácsiék kértek el pótnővérnek, pajtásnak az akkor hetedikes lánykájuk mellé. Naná, hogy szívesen mentem. Az útvonal Kijev, Moszkva, Leningrád és Breszt után kicsit Lengyelországon át, majd Kassán, Eperjesen keresztül jöttünk haza.
Életem első fényképezőgépével, egy Zorkij 10-essel rengeteg színes diát csináltam. (De jó lenne, ha időm lenne és értenék hozzá, valahogy digitalizálhatnám őket....) Óriási élmény volt, rengeteg minden szabadul fel bennem, ahogy visszagondolok most, apróságokról és persze a szokásos látnivalókról. Az öreg muzsik egy gyönyörű, csipkés faház udvarán, a trojka a Tolsztoj-ház parkjában, a GUM pénztárak fakorongos "számolói", a füstölt lazac íze a leningrádi kempingben (meg a holtrészeg finnek látványa a fűben...), a kis falvak hagymakupolás templomai, az Ermitázs bűvölete, a Tretyakov termei, a Kreml harangjainak zúgása, a szatyorból zsebbe szeszt mérő nénike az utcán, a pottyantós élmények, a tilos, de mégis megkockáztatott útvonalról való letérések izgalma, a konzerv-melegítés esténként, lehetne folytatni sokáig.
De a júliusi utazást még követte egy számomra nagyon-nagyon kedves nyári program: az építőtábor. Jó kis csapat jött össze az osztályból, barackot szedtünk, meg uborkát, de uborka válogató gépen is dolgoztunk. Kiváló brigád lettünk, minden nap elsőkként végeztünk a versenyben, kivéve egy napot, amikor nem tudtak munkát adni és egy kb. 300 négyszögöles területre vezényeltek ki minket: gazolni. Egy elhagyott melléképület valamikor jobb napokat látott kertje lehetett, de ott már évek óta nem járt ember. Képzelhetitek, mekkora és milyen dzsumbuj volt. 1 négyzetméterért adtak 3 fillért, na a számokban nem vagyok biztos, de a 32 Ft/ fő/ nap normát sehogy sem lehetett volna megcsinálnunk. ( Sőt, a kiváló brigádság is úszott volna.) A legfőképp viszont az igazságtalanság miatt voltam felháborodva és futottam be a pár km-re levő táborparancsnokságra, és gondolom kivertem a dilit, mert rendeződött minden, aznap paradicsomot válogathattunk végül. A tábor végén kapott oklevél és jelvény még fellelhető talán a padláson, utóbbit hordtuk is a köpenyre tűzve :)
Ősszel aztán kezdődött a suli, mi már nagyoknak éreztük magunkat eléggé, épp azt a korszakot éltük meg, amikor csupán magunkról tudtuk elképzelni, hogy megválthatjuk a világot - úgy tűnt, bőven lenne is mit. Év közben aztán voltak mindenféle születésnapozások, házibulizások, én kb. ebben az évben előléptem a lelki szemétláda státusba is, iskola után ketten-hárman, vagy épp sokan, nálunk tömörültünk a picike szobámban, lemezt hallgatva, diskurálva. Egyébként is, bárhol, bármikor, utcán, órán, korlátra támaszkodva, kedvenc kápolnánk lépcsőjén ücsörögve, kapu előtt ácsorogva, suliba menet és jövet csak beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk. Természetesen főként a már említett világmegváltó témák voltak soron, meg a ki mit olvas, -mert sokat olvastunk, nagyon sokat jártunk a könyvesboltba, otthagytuk minden fillérünket. A milyen filmet nézzünk meg, és miből se hanyagolható el.
Sok csacskaságból és bohóckodásból is jutott bőven.
Nyilván tanultunk is sokat, de ez az első félév még igazi, feszültségektől, komolyabb törekvésektől mentes évem volt.
Abban az időben már nagyon-nagyon sokat olvastam verset, szerettem a szobámba bújni és belemerülni a szavak ölelésébe, elmélázni egy-egy soron, miközben órákig bámultam a felhőket, kifolyt sokszor a kezem közül az idő, de még nem nyomasztott:)
Azt hiszem, 73 az az évem, amikor nagyon gyorsan, nagyon sok irányban nyíltam meg a világ felé, úgy és olyan módon, olyan közelítéssel, ami a mai napig jellemző rám.
3 megjegyzés:
Előbb - utóbb... és tudtam, hogy olvasok majd erről. Mert az én 1980 -amhoz írtál két stimmtet is. Azért a '70-es évek az elejétől a végéig egy nagyszerű évtized volt, ahogy olvaslak benneteket - NAGYOKAT!!!!!!
Bár jónéhány évvél fiatalabban mint én, de nagyon jól megelevenedtél előttem és az az érzésem, hogy a lényeget illetően nem is változtál olyan sokat...
Én sok közösségi dologban benne voltam a gimiben, lelkesen csináltam, de az építőtáborba soha nem mentem el. Attól valahogy nagyon viszolyogtam. A mi iskolánkból Helvéciára jártak építőtáborba. Sokan mentek, voltak, akik minden évben, mert szerették. Én annak örültem, hogy nem tették kötelezővé.
(Azután később, főiskolás koromban nekem is menni kellett almát szedni egy hétig, mert ott kötelező volt. Hát, nem örültem neki. Nem a munka miatt, hanem úgy egyébként. Az utolsó éjszaka pl. ott szaladozott az egér Vackor és az én ágyam között, a széken. Jujj! De ebbe most nem megyek bele részletesen, mert az már 1978-ban volt.)
Megjegyzés küldése