Bele a nagybetűsbe

Eléggé elkeserítő, de tény, hogy miközben itt sorakoznak a szemtelenül fiatal blogtársak bejegyzései arról, hogy ők 1973-ban hogyan is élték üde és izgalmas középiskolás korszakukat, én abban az évben már javában dolgoztam. Igaz, valamelyest még tanultam is, de menjünk sorjában.
1973 első felében még ötödéves voltam, de mivel azt az évet már levelezőn gyűrtem, otthon laktam és ott a kerületben dolgoztam. Napközis tanítónéni voltam június végéig tartó szerződéssel egy általános iskolában, vagyis egy 30 gyerekből álló első osztály volt rámbízva, váltott műszakban tanítva, tehát amikor ők délelőtt tanultak, akkor délután napköziztünk, a következő héten pedig délelőtt napközi, délután tanítás. Fárasztó volt, de nagyon. Közben ugyanennek az iskolának az egyik harmadik osztályában oroszt is tanítottam, mivelhogy akkoriban próbálkoztak kísérleti jelleggel az alsós oroszoktatással, ami elég nagy marhaság volt mellesleg, de ezen én akkor nem töprengtem, vállaltam, mentem napközi előtt, után, be a harmadikba. Abba a harmadikba, amely osztálynak a fele a pár évvel azelőtti óvodás csoportomból tevődött ki és ahol ismerősként vigyorogtak rám a pár éve még hároméves fiúk-lányok.
Szerencsére elég sok tanulmányi szabadság járt nekem, de kellett is, mert időnként leutaztam Szegedre konzultációra, vizsgára, beszámolóra, januárban pedig néhány hétre gyakorló tanításra. Mellesleg készülnöm kellett (volna) az államvizsgára is, de ez elhanyagolható körülmény volt, olyan időzavarban voltam és lényegében csak valamikor júniusban feküdtem neki a tanulásnak.
Június végén aztán megvolt az államvizsga és pár napra rá a diplomaosztó is lezajlott. Emlékszem, az Auditorium Maximumban volt a ceremónia, fekete kosztüm, fehér blúz, körömcipő, ami kell, és amikor egymás után visszatértünk a helyünkre, milyen csalódottan állapítottuk meg az addig bizonyítványhoz, meg indexhez szokott fejünkkel, hogy ezt a diplomát még lapozni sem lehet. A diploma átvétele, birtoklása nekem egyébként is fura, felemás érzelmeket hozott akkor, sose felejtem el, milyen fájdalmas üresség-érzéssel ért a felismerés, hogy ezért volt minden, a törekvés, hogy bejussak, a gyötrelmek, hogy elvégezzem, és akkor most mi is van? Ezért? - kérdeztem és elsírtam magam, amikor aznap már otthon beléptünk a kapun anyámékkal, akik persze lejöttek Szegedre a nagy eseményre és akiknek életük egyik legnagyobb eredménye és legszebb mozzanata volt a lányuk diplomaszerzése. Én meg ott forgattam a kezemben azt a lapozhatatlan keménylapos kékfedeles címeres izét és még örülni sem tudtam. Valószínűleg - a halálos fáradtság és feszültség kioldódása mellett - akkor éreztem meg, hogy most már nincs mese, felnőttnek kell lennem, hát csoda-e, ha ijesztő ürességet éreztem?
És néhány nap múlva már lett is kinevezésem (nem szerződés, hanem rögtön kinevezés!), mert az egyik kerületi iskolában éppen magyar-oroszos kellett hirtelen, augusztus végén pedig megkezdődött tényleg a nagybetűs élet. Unatkozni nem volt időm, rengeteg órám volt, mert én voltam az egyetlen oroszos, tehát oroszból az összes osztályban enyém volt a pálya, valamint az igazgatón kívül én voltam egyedül magyar szakos, tehát két osztály kivételével a többiben én tanítottam a magyart. Ezen kívül én voltam az iskolai könyvtáros, meg minden, ami csak kellett, ilyen szakkör, olyan irodalmi színpad, amolyan helyettesítés, na és mint egyetlen oroszos, MSzBT*-titkár is voltam, ajjaj. Ezt most el nem magyarázom részletesen, de nagyjából a semmit kellett ragozni időnként ahhoz, hogy feladatom teljesítve legyen és én ragoztam, hát igen, olyan világ volt akkoriban. És tényleg nem lázadásból és tényleg nem előre kitervelten, de értelmes gondolatok híján és persze kicsit heccből is képes voltam a november hetedike alkalmából tartott testületi fehérasztalos-pogácsás-borozgatós megemlékezés elején nagyjából szó szerint a következő "beszédet" mondani (csak mert a diri felszólított, hogy mint MSZBT-titkár, szólamlanék föl én ottan hirtelen): "Kedves kollégák, azt hiszem, a nagy októberi szocialista forradalom világtörténelmi jelentőségét mindannyian jól ismerjük, emeljük hát poharunkat az ünnep tiszteletére!" - és emeltem. Pillanatnyi hang-fennakad-szó-bennszakad után a többiek is emelték, felszabadult vigyorral, de gratulálni csak utána, titokban mert némelyik.
Nos, ez volt nekem 1973 és ez voltam én 1973-ban.


*MSZBT = Magyar - Szovjet Baráti Társaság